Párhuzamos történetek. Keresztmetszet a szemléről

2009. február 19.

Divatja van mostanában a több szálon futó történeteknek, amelyek unalom ellen változatosságot, szellemi izgalomként pedig komplex dramaturgiát ígérnek, valamint nem mellékesen lehetővé teszik a szerző számára, hogy akkor is egész estés játékfilmet készítsen, ha inkább több apró, mint egy egész műre való ötlete van. Az idei filmszemlén meglepően sok ilyen felépítésű mű szerepelt, melyek közt sok volt a hasonlóság, de persze még több a különbség.

A teljes cikk az Apertúra Magazinban jelent meg, itt olvasható.

Anilogue2008: BB tengely és a Muto

2008. december 4.

Az Anilogue idén először 2 városban, Bécsben és Budapesten került megrendezésre: az első felében itt Pesten mentek a filmek, utána pedig az osztrák fővárosban lehetett ugyanazt a kínálatot megnézni. Ennek megfelelően az eredményhirdetésre csak szerda este került sor, akkor, amikor már mi itt csak múltidőben beszéltünk az amúgy remekre sikerült fesztiválról.

No de az eredményhirdetés (híre) tökéletes alkalom arra, hogy meséljek egy kicsit a versenyprogram vitathatatlanul legkreatívabb filmjéről. Az olasz Blu (fedő)nevű alkotó ugyanis megteremtette a street animation műfaját azzal, hogy a graffitit úgy vitte be az utcáról a moziba, hogy hű maradt az eredetihez. Láttunk ugyanis már olyat, a graffitik formavilágát vászonra vitték, de a Muto-ban az a különleges, hogy a film megtartja a street art működésének is jónéhány jellegzetességét.

A film stop-motion animációval készült, és így alakít mozgóképpé sokszáz utcai helyszínen készült fényképet. A kerítésekre, tűzfalakra rajzolt absztrakt és figuratív alakok csak a forma dinamikájának engedelmeskedve alakulnak egymásba, másznak egyik falról a másikra, a képeken pedig időnként felvillannak a rajzok előtt elhaladó emberek, egyik kockáról a másikra radikálisan megváltoznak a fényviszonyok. A film címe (Muto) sem véletlen, hiszen a stop-motion technikából származó szakadozott mozgás nyilván a némafilmek világát idézi.

Blu ráadásul a street art-os intézményen kívüliség attitűdjét is felvállalja azáltal, hogy a filmet azzal kezdi, hogy a mű a szerző hozzájárulása nélkül sokszorosítható és terjeszthető. És a figura még az IMDB-n sem szerepel.

Ja és a Muto kapta az Anilogue fődíját. Az animáció alább megnézhető (érdemes!):

Anilogue2008: Átrajzolt Bollywood

2008. december 1.

Akkor most mindenki, aki eddig nem hallott róla, jegyezze meg Nina Paley nevét, mert az animációnak új zsenije született. Az Anilogue alatt vetített előzetes alapján már sejtettük, hogy különleges filmre lehet számítani, de a Sita Singes the Blues egyszerűen szenzációs. Humornak, játékosságnak, vizuális, nyelvi és narratív kreativitásnak olyan mennyisége van ebbe a filmbe zsúfolva, ami három animátornak is becsületére válna.

A sztori 2+2 szálon fut: egyrészt végigkövethetjük Nina saját sorsát, aki boldogan élt együtt San Franciscó-i otthonában szerelmével és macskájával, mígnem az előbbi kapott egy féléves szerződést Indiába. Néhány hónap után Nina is hozzá költözik, de mikor visszamegy munka-ügyben néhány napra, visszatérését nemkívánatosnak nyilvánító email várja. Ezzel párhuzamosan elkezdődik a Ramayana meglehetősen szabados és szentségtörő megfilmesítése, amelynek során megismerkedhetünk ezzel a szívszaggatónak beállított, bollywood-i filmekbe illően elmesélt indiai szerelmi történettel.

A másik két szál erre az utóbbira tevődik rá. Az arrafelé méltán népszerű indiai filmek mintájára a hősnő, Sita az események során folyamatosan dalra fakad, amelynek következtében a történet fő- és mellékszereplői táncra perdülnek, ő pedig elmeséli az éppen aktuális érzelmi állapotát. A csavar az egészben az, hogy ezekben a jelenetekben megváltozik a figurák külseje, és az ilyenkor elvárható indiai zene helyett Annette Hanshaw huszas évekbeli jazz-slágerei szólalnak meg. Az alábbi videón egy ilyen részlet látható a filmből:

A másik mellékszál az önreflexió területe: Nina három indiai származású barátja botcsinálta narrátorként kommentálja a történteket. Három árnyékalak jelenik meg időnként a vásznon, és meglehetősen ügyetlenül próbálja megismertetni velünk a főbb szereplőket, a helyszíneket, és minden olyasmit, ami egy nem indiai számára nem evidens. Azonban ők folyamatosan összevesznek a részleteken, a helyesíráson és a szereplők vélt motivációin, valamint többször lefitymálják a történet hiteltelen/hihetetlen elemeit. Pazar, teljesen spontán, improvizatív dialógusok ezek, amelyek az egész filmnek a fűszerezését adják.

Nem nagyon van mit egyebet írni erről a moziról, ami, ha már a legezéseknél tartottunk, valószínűleg az év legjátékosabb filmje. Csak érzékeltetésül: Nina bevállalja, hogy a film közepén két és fél perces szünetet tart, ami alatt a figurák kivonulnak egy visszaszámláló előtt a büfébe meg a klotyóra, majd üdítővel, hotdoggal és pattogatott kukoricával felpakolva visszasétálnak. Egyszerűen kihagyhatatlan.

Anilogue2008: Plympton nyomasztó szabadsága

2008. november 30.

A tudat és főleg a tudatalatti rejtett tartalmainak kivetítése Bill Plympton legfontosabb kifejezőeszköze: a legtöbb animációs filmmel ellentétben nála a szörnyek és szörnyűségek nem a külső világból, hanem belülről fenyegetik a hősöket. Kézzel rajzolt, fekete humorral átitatott filmjei éppen ezért gyakran az elviselhetőség határáig kegyetlenek és kíméletlenek.

Az Anilogue-on bemutatott legújabb munkájában a belső problémák megjelenítése mellett a történetbe alaposan beleszól valami transzcendentális erő, ami a figurák akaratától függetlenül irányítja sorsukat. Az Idióták és angyalok történetének középpontjában egy fura alak áll, aki minden reggel azért kel fel hajnalban és hajt végig a reggeli dugóban a városon, hogy egész nap egy elhagyatott kocsmában üljön, magányosan szívja a cigit, és különböző interakciókba keveredjen a kocsmárossal, a takarítónővel és egy másik törzsvendéggel. A bonyodalom akkor kezdődik, mikor egyik reggel szárnyai nőnek, amelyek idővel egyre hatalmasabbak lesznek, míg végül a repülés szabadságát kínálják neki, de nem hagyják, hogy rosszat tegyen. A sztori addig érdekes igazán, amíg a történéseket a szereplők belső fóbiái határozzák meg, mikor azonban a „csodás” elem eluralkodik, szépen lassan elveszítjük a kapcsolatot, az azonosulást az egyre képtelenebb szituációkkal.

Az egyszerre félelmetes és humoros ceruza-rajz animáció elképesztően koherens az egész filmen keresztül, valamint rendkívül kreatív vizuális transzformációkat mutat be. Plympton ráadásul nem csak látványos képi világot hoz létre ebben a filmben, hanem remek vizuális kommunikációs érzékről tesz tanúbizonyságot: bebizonyítja, hogy erőteljes képi kifejezőerővel lehetséges egyetlen szó nélkül komplex történeteket elmesélni.

A végére kissé naivvá váló sztori ellenére, ha valaki friss, merész, politikailag inkorrekt és éppen ezért üzenetében és megformálásában végletekig szabad mozit akar látni, ne hagyja ki az Idióták és angyalokat. Ha a Libanoni keringő az év legmegrendítőbb, akkor ez a legfelszabadultabb filmje – könnyű menetre azonban senki se számítson.

Anilogue2008: Személyes háború

2008. november 28.

Feltalálásakor a film legnagyobb csodája a rögzítés, a dokumentálás volt. Az azóta eltelt több mint száz évben a dokumentumfilm műfaja azért tudott fennmaradni, mert a még a fényképtől származó szemtanú jelleg miatt képes volt elhitetni azt, hogy alkalmas a valóság feltárására. Erre mi történik 2008-ban? Az izraeli Ari Folman eme hosszú tradíció minden előnyét mellőzve animációs dokut készít, és úgy próbál az 1982-es libanoni háború szörnyűségeiről mesélni, hogy nem kér a film fotografikus jellegének meggyőző erejéből.

A Libanoni keringő a valamikor az izraeli hadseregben szolgált rendező mentális útját mutatja be, aki 20 évvel a történtek után sikertelenül próbálja meg felidézni élete legborzasztóbb pillanatait. Barátokat, ismerősöket, régi bajtársakat keres fel az emlékeit hajszolva, és ahogy az emlékei kezdenek visszajönni, úgy láthatunk mi is egyre kegyetlenebb harci jeleneteket.

A film képi világa azért lenyűgöző, mivel egyszerre tud meglehetősen realista és közben nagyon személyes maradni. A valósághűen megőrzött formákat szokatlan, a pillanatnyi fényhatások által erősen befolyásolt színek töltik be – ezáltal folyamatosan azzal tudunk szembesülni, hogy habár a külső, „objektívnek” nevezhető valóságot látjuk, valójában azt az emlékező személyes viszonyulása világítja meg. Valószínűleg Ari Folmannak pont ezért volt szüksége az animációra: érzékeltetni akarta, hogy itt kevésbé az események zsurnaliszta föltárása a fontos, hanem az az út, amit ő megtett ezekhez az emlékekhez. Ráadásul oly módon sikerült a jeleneteket megalkotni, hogy teljesen bevonódunk az egyes szituációkba, folyamatosan elfelejtjük, hogy itt dokumentálásról van szó. A végén pedig nem lehet eldönteni, hogy az animált részek, vagy a végén látható néhány perces archív felvételek megrázóbbak-e.

Drámai hatása van a Libanoni keringőnek, vitathatatlanul az év legmegrendítőbb filmje.

A zene Mauglija

2008. november 28.

A japán pedagógia egyik ellentmondásos, de sokak által nagyra tartott alakja, Shinichi Suzuki úgy gondolta, hogy a hagyományos, fegyelemközpontú nevelés helyett a bátorító, inspiráló környezet a kulcsa a tehetségek kinevelésének. Az Anilogue másodikként bemutatott animéje, a Piano forest (Az erdő zongorája) mintha ennek az elméletnek lenne enyhén szájbarágós, tanítómese jellegű népszerűsítő filmje. Suzuki filozófiájának lényege, hogy az anyanyelvi készséghez hasonlóan mindenkiben megvan a magas szintű zenei képesség - ennek felszínre hozása azonban nem a hangversenytermek csodagyerekeinek kifejlesztése érdekében fontos, hanem azért, hogy “nemes szívű” embereket neveljenek. Pedagógiájában a szabálykövetésre és önfegyelemre nevelés helyett a megerősítés, a bátorítás és az önmegismerés kap központi szerepet.

Masayuki Kojima tipikus “szegénylegény” filmjében a tehetős szülők jólnevelt fiúcskája néhány hónapra vidékre költözik, ahol pillanatok alatt kiderül számára, hogy az erdőben található elhagyatott hangversenyzongorát csak az iskola legcsóróbb és legrakoncátlanabb
gyereke tudja megszólaltatni. Innentől kezdve a történet két párhuzamos szemléletet ütköztet,a tanulással kiizzadt teljesítmény és az önfeledt szórakozásból megszülető tehetség találkozik egymással. A minden délután ötkor kíméletlenül gyakorló Shuhei mellett zenei
szempontból vadonból érkezett Mauglinak hat a pusztán kedvtelésből öncélúan zongorázó, kottát olvasni nem tudó, kócos Kai.

Elnézve a filmet az az érzésünk, hogy bármennyire a utóbbi verziót látszik előnyben részesíteni, a rendező valójában az előbbi világnak a része. Annak ellenére, hogy a történet többször is megengedné, a film képi világa nem lazít, állandóan fegyelmezett, realista képeket mutat és csak néhány röpke pillanatra adja át magát a fantáziának. Masayuki Kojima nem bízik az animációban, nem hiszi el, hogy az általa létrehozott képek képesek átadni az üzenetet, ezért a legegyértelműbb helyzetet is túlbeszéli. A film legjobb jelenete az, mikor a vadóc srác a falon látható zeneszerzőportrékra bökve veszi rá a zenetanárt, hogy darabokat játsszon neki: az élő szituban a hiteles gesztusok,a jó képek és a fülbemászó zenei futamok kerülnek előtérbe a célratörő dialógusok helyett.

Néhány kellemesen vicces jelenet - a zene elrablásával fenyegetőző kísértet-Mozartok vagy a “vécé-hercegnő” pillanatai az eredeti képregényből származnak, de filmen is remekül működnek - teszi élvezhetővé ezt az egyszerű, de kedves animét. Minden didaktikussága
ellenére a sztorinak az a legfőbb erőssége, hogy bár könnyen megtehetné, nem ítélkezik: csupán annyit állapít meg, hogy mindkét világnak létjogosultsága van, de külön-külön.

A YouTube-on az egész film megnézhető 12 részben - ha valakinek van türelme hozzá. Az első itt van, kövesd a kapcsolódó videókat:

Animén lógunk

2008. november 27.

Főleg a japán anime rajongói fognak az Uránia és Toldi mozik vásznain csüngeni a hétvégén, hiszen kezdődik az Anilogue-ra keresztelt animációs filmfesztivál. Az egyik nagyágyú Miyazaki új filmje, a Ponyo a tengerparti sziklán lesz, de látni lehet ebben a műfajban még a világ legjobb animéjának választott Evangelion 1.0-át, és az erdőben talált zongora történetéről szóló Piano Forest-et.

Amit ezek mellett a nagyjátékfilmek mellett ajánlani tudok, az a Cannes-ban nagy sikerrel vetített Libanoni keringő (Waltz with Bashir), ami a dokumentumfilm-animáció ritka műfajában jeleskedik. Én megnézem még Bill Plympton Idióták és angyalok c. új munkáját, illetve az Annecy-ban fődíjas Sita Sings the Blues-t, valamint a 32 rövid versenyfilmet is, amelyeket színekről elnevezett blokkokban vetítenek.

Néhány előzetest az Index összeállításában itt nézhettek meg kedvcsinálónak.

Az Anilogue honlapja, meg a műsor.

Női fegyverek

2008. november 9.

Jó esélyekkel indulna a fesztivál legdepressziósabb filmje díjért az izraeli Vajon mosolygok-e? Pedig nincsenek benne drámai képek, a lányok egyre komorabbá váló történetei azonban szépen lassan megfullasztják a nézőt.
Az izraeli hadsereget a legkeményebb területeken megjárt nők mesélnek a Tamar Yarom filmjében arról, hogy milyen - legtöbbször életreszóló - élményeket szereztek arab “terroristák” üldözése közben. Egyikük megfigyelőként, a másik terepkatonaként, megint más orvosként, kiképzőtisztként vett részt a világ egyik legkegyetlenebb és valószínűleg legnehezebb megoldható konfliktusában.
Első pillantásra azt hihetnénk, hogy olyan női filmről van szó, ami majd valamilyen módon azt fogja felpanaszolni, hogy miért kötelező Izraelben még a nőknek is a katonai szolgálat. Ez a kérdés azonban nem vetődik fel, hanem a rendszeren belül maradva arról beszélnek, hogy mi is történik ebben a rendszerben függetlenül attól, hogy nő vagy férfi-e az elkövető.
Ráadásul drámai feltárások sincsenek a filmben, nem találkozunk olyan sose hallott történetekkel, amelyek vérlázítóan felháborítóak lennének. Annyiról van szó csupán - és valószínűleg ez az a pont, ahol a női jelenlét fontossá válik -, hogy a megszólaló, már leszerelt katonák a férfiaknál sokkal inkább személyes felelősséget éreznek a hadsereg által elkövetett bűnökért. Nem hárítják el maguktól a problémát a férfiak kényelmes “ilyen a háború” fordulatával, hanem kegyetlenül és érzelmileg érintetten néznek szembe olyan tényekkel, hogy valamely cselekedetük akár közvetett módon, de valakinek a halálát okozta.
A katonaságot orvosként megjáró lány sok hónap után, a front őrületében egy alkalommal fényképet készített magáról egy erektált hímtagú holttest mellett. A szégyenteljes emléket a film készítésének pillanatáig megpróbálta elnyomni, a fényképet nem is kérte el kolleganőjétől. A háborús történetek kamera előtti felidézése azonban elkerülhetetlenné teszi számára, hogy valamikori önmagával is szembenézzen, és végre rápillantson a képre, hogy megtudja, vajon mosolyog-e rajta? Tamar Yarom filmjének ez az igazi tétje; ekkor érezzük azt, hogy a dokufilmes kamerája nem csupán események rögzítésére alkalmas, hanem a világban elkezd megváltozni valami általa. És attól kezdve nem utólagos, távolságtartó beszámolóról van szó, hanem a dolgok ott történnek meg a kamera előtt.

Mindennapi megaláztatásaink

2008. november 9.

A rendőri túlkapások vizsgálata és felmutatása az emberi jogok védőinek egyik legfontosabb feladata, ezért sok, gyakran meglehetősen sablonos ábrázolásával találkozhatunk ennek a témának. A Verzión vetített Bűn és bűnhődés című kínai doku azonban azért több ezeknél, mert kevesebb. Végignézzük a filmben a kisvároska ifjú rendőreinek apró túlkapásait, pitiáner hatalmi játékait, az eljárást végül apró kellemetlenségekkel megúszó sértetteket, és rájövünk, hogy azért lehet ebből a filmből sokat tanulni, mert nem szélsőséges, túldramatizált szituációkat látunk.
Abszurdnak ható képsorral kezdődik a film: a katonák priccsükön hosszú perceken keresztül, a lehető legaprólékosabb gondossággal hajtogatják pokrócaikat; elképesztő a végletekig hajszolt koncentráció, amivel éleket hajtanak, igazgatnak, és a legkisebb egyenetlenséget is elsimítják. A fiatal hivatásos katonákból álló alakulat arra törekszik, hogy a világ végén található kínai kisvárosban szigorú rendet tartson, és mindenkit elkapjon, aki a legkisebb törvénysértést elköveti.
Feltételezett mobiltolvaj, lejárt iparűzési engedéllyel guberáló öregember, elhagyatott fát lopó srácok kerülnek a rendőrök kezére, akik kicsinyes módon, gyerekesen agresszív gesztusokkal, de mégis az adott közegben rendkívül megalázónak ható módon viselkednek áldozataikkal. Megrázó a jelenet, amelyben a 65 éves, szamárkordéval papírhulladékot gyűjtögető
öreget ezek a suhancok megrogyasztott térddel kényszerítik állni, magyarázzák neki a törvényes viselkedés szabályait, és bocsánatkérésre próbálják rávenni. Nem csak büntetnek, hanem az erkölcsi nevelés feladatát is megpróbálják ellátni.
Azért fontos Zhao Liang munkája, mert nem az emberi jogok szélsőséges helyzetekben történő durva megsértésére mutat rá, hanem azokra a mindennapjainkat behálózó apró megaláztatásokra emlékzetet, amelyeket gyakran észre sem veszünk.

Úton

2008. november 7.

Nehéz ennél abszurdabbat elképzelni: több kilométeres fal épül Mexikó és az Egyesült Államok határán a bevándorlók féken tartására; egy hosszú, hullámos acéllemezekből összerakott, néhány méter magas kerítés a  sivatag közepén. Olyan a helyzet, mintha parittyákat állítanának hadrendbe vadászrepülők ellen, de nem az erőkülönbség miatt abszurd a dolog, hanem a gondolkodásmód teljes inadekvátsága miatt. Ennek az anakronisztikus, a berlini fal épülésének idején működő reflexeket idéző falnak a képével kezdődik és ér véget a Verzió fesztiválon vetített Végtelen határ.
Juan Manuel Sepulveda dokumentumfilmje azonban azért különleges, mert a történetből épp a leglátványosabb részt, az Államokba való szökést hagyja ki. Ennek a történetnek a kevésbé ismert oldala ugyanis az, hogy miként kerülnek a bevándorlók Dél-Amerika legeldugottabb vidékeiról többezer kilométeres utazások után Mexikóba, a határ közelébe. Olyan emberekről van szó, akik úgy indulnak neki pénz és mindenfajta közlekedési eszköz nélkül, hogy, miként a film egyik legjobb jelenetében kiderül, Amerika térképét sem ismerik, fogalmuk sincs a távolságokról, és még a kilométer jelentésével sincsenek teljesen tisztában. Országról-országra haladnak, itt-ott elkapják őket a hatóságok, illegális bevándorlóknak felállított táborokba helyezik majd kiutasítják őket, ők meg nemsokára újra kezdik.
A film azonban a legtöbbet nem a látványos drámák megmutatásával, az elkeseredett élettörténetek felelevenítsével foglalkozik, hanem megpróbál felidézni valami olyasmit, amit senki sem ért meg, aki nem volt még ebben a helyzetben: a végtelennek tűnő várakozás idegtépő reménytelenségét. Hosszú perceken keresztül csak azt látjuk, amint különböző embercsoportok várakoznak egy esetleg megjelenő vonatra, amelynek útirányáról senki nem tud semmit. Ahogy azonban egyikük mondja, az egy helyben állásnál a bármilyen lassú haladás is ezerszer jobb, mert a remény igézetét adja.
Ezeknek az utazásoknak nem látszik a vége (van aki már 15 éve úton van), ráadásul megdöbbentő az, hogy mennyire képtelenek arra gondolni, hogy mi vár rájuk, ha egyszer majd megérkeznek. Álmaik netovábbja az Államokba érkezés, és fel sem vetődik bennük, hogy a szenvedéseik a szerencsés célba éréssel még nagy valószínűséggel nem érnek véget.
A Végtelen határ c. filmet azért fontos megnézni, mert ennek a sokszor feldolgozott témának képes új dimenzióit megnyitni: a rendező nem a történetek drámaiságával kíván sokkolni (bár a vonatok után szaladással végtagjaikat vesztett szerencsétlenek jelenete elég megrendítő), hanem a helyzet sivár kilátástalanságát érezteti a lassú, céltalanságba fulladó jelenetekkel.

Világverziók

2008. november 6.

Alternatív víziók és világképek megmutatására vállalkozik minden évben a budapesti Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál. Az ötödik alkalommal sorra kerülő rendezvény az emberi jogok kapcsán abban tud szerepet vállalni, hogy olyan élethelyzeteket és -történeteket mutat be, amelyek másképp nem vagy nehezen kerülnének be a köztudatba.

Az ellentmondásokkal teli Kína rengeteg ilyen témát kínál, így a pekingi olimpia évében nem véletlen, hogy a retrospektív szekciót “Tükörcserepek Kína történelméből” címmel a világ legnépesebb országának szentelték a szervezők. A Nemzetközi panoráma 30 kortárs, kreatív dokumentumfilmet mutat be a világ minden tájáról. Nemzetközi fesztiválokon nagy sikerrel játszott filmek is kerültek a programba, mint például a Havel polgártárs, Vaclav Havel publikus és privát portréja, a Gépszeretet, az értelem és érzelem kettősségéről, az Allah jegyesei női merénylőkről, valamint A világ legnagyobb kínai étterme egy kínai megavállakozásról. A nemzetközi programot ismét Magyar panoráma egészíti ki, ezúttal 11 hazai film került a programba.

A fesztiválra november 4-9. között kerül sor a budapesti Toldi és Cirkogejzír mozikban. A részletes program a fesztivál honlapján érhető el.

Jelentés művészfilmek elleni támadásról

2007. november 29.

Ezúton tájékoztatok mindenkit, hogy spamtámadás okán törölnöm kellett a Mit nézzünk ma este rovatból a teljes “Nagyon művészi” oldalt. Az történt ugyanis, hogy az elmúlt hónapokban naponta több tucat spam jellegű bejegyzés érkezett csak erre az oldalra, amelyek nagy részét a blogmotor spamszűrője kimoderálta, de még mindig tetemes mennyiség maradt törlésre. Mivel ez egyre komolyabb megterhelést jelentett, az oldal törlése mellett döntöttem.

Természetesen az eddigi megjegyzéseket lementettem, és egy később létrehozandó “Művészkedünk” oldalra újra felteszem. Remélem, hogy az nem esik áldozatul a pornófilmeket és szájtokat ajánló művészellenes spammereknek :)

28 héttel később, 28 hónappal korábban

2007. szeptember 9.

Zombifilmekben nálam sokkalta jártasabb barátom nem tudja eldönteni, hogy a Danny Boyle által rendezett horrorfilm folytatása, a 28 héttel később a legjobb vagy csak a második legjobb zombifilm, amit valaha látott. Ez volt az utolsó lökés, ami rávette folytatásoktól irtózó lelkemet, hogy megnézzem ezt a filmet.

Aki látta a 28 nappal később-et, az első filmet, az valószínűleg sose fogja elfelejteni a néma és teljesen üres London képét, amikor a főhős 28 nap után felébred és kisétál az elhagyatott utcákra. A vírusfertőzés révén létrejött zombikkal folytatott keserves harc eredményeként az első film heppiendje után a második az újjáépítéssel kezdődik, amelynek első lépéseként az amerikai hadsereg segítségével egy biztonságos zónát hoznak létre Londonban.

A visszatelepített több tízezer civil között azonban természetesen valami módon - a meglepetés kedvéért nem áruljuk el, miként - újból felüti a fejét a kór, és a zombik őrült hajszája újrakezdődik. A film érdekessége azonban az, hogy a vérfröcsögős zombimarcangolásból az első részhez képest sokkal kevesebb, félelmekből, izgalomból és lelkiismeretfurdalásból viszont sokkal több van. A 28 héttel később rendkívül élesen és a horrorfilmekben megszokottnál mélyebben veti fel az egyéni halálfélelem és a szerettek iránti kötődés valamint az ártatlan áldozatok mennyiségének és az óvatoskodásból kialakuló veszély mértékének az összefüggéseit.

Az ilyen gondolatokkal terhelt borzalmak kiemelkedő zomdifilmmé emelik a 28 héttel későbböt, amelyik ráadásul az előző filmtől eltérően olyan határozottan nem ér véget, hogy a harmadik részre látatlanban jegyet válthatunk. Talán az lesz a 28 hónappal később

Powered by ScribeFire.

Mindenkinek a saját Velencéje

2007. augusztus 19.

Filmvázlat interjúkísérettel

Az áprilisi Titanic fesztiválon készítettem interjút Brice Cauvin francia rendezővel az Irodalmi Jelennek. A lapszám netes megjelenése révén a szöveg alább is olvasható:

Első pillantásra franciásan könnyed és szellemes Brice Cauvin kissé megkésett első filmje (negyvenéves volt, mire elkészült vele): szimpatikus, enyhén bohém karakterek, friss, intellektuális töltetű párbeszédek és finoman frivol szituációk lakják be a vásznat. A De particulier a particulier – Hotel Harabati bonyolult címet viselő film azonban nemsokára továbbmegy ennél, és reális-szürreális, félelem és bizalom, otthonosság és otthontalanság kérdését érdekfeszítően, de emészthető formában taglaló, egyszerre gondolkodásra és érzelmi azonosulásra késztető művé válik. A film megértésének, elemzésének eme rövid vázlatában maga a rendező lesz a társunk, aki a Titanic filmfesztivál vendégeként járt Budapesten.

Rendetlen, de élénk, fiatalos színekkel kifestett lakás nappaliját látjuk a film legelső jelenetében. A kép közepén levő kanapén két kisgyerek ül nagy komolyan, majd a háttérben és körülöttük két felnőtt kezd el kergetőzni. A fiatal pár hangosan, felszabadultan merül bele az enyhén szexuális töltetű játékba, anélkül, hogy észrevenné, közben a gyermekek vették át a megfontolt felnőttek szerepét. Ez a nyitójelenet nem szerepelt a film egy évvel ezelőtt, a Berlinálén vetített változatában – Brice már magyarázza is, mi történt:

A bejegyzés többi része »

Zodiákus adathalmaz

2007. július 22.

Ha feltehetnék egy kérdést Finchernek, biztos az után érdeklődnék, hogy mi fogta meg ebben a történetben? Azért lenne fontos erről beszélni, mert valójában a Zodiákus nem más, mint egy bűnügy hivatalos és nem hivatalos nyomozásának a dokumentálása. Valami ebben a sztoriban annyira megragadta Finchert, hogy mondhatni beáldozott mindent annak érdekében, hogy elénk rakhassa tényeknek, szereplőknek, gyilkosságoknak és helyszíneknek ezt a kronológikus sorrendbe tett halmazát.

Mivel egy több évtizedre kiterjedő történetről van szó, rengeteg részlettel kell megismerkednünk ahhoz, hogy valamiképpen összeálljon a kép – csakhogy a mozifilmek megkerülhetetlen időbeli korlátai miatt valami óhatatlanul kimarad. Az az érzésem, a Zodiákus esetében a részletekre való odafigyelésre nem jutott idő, és ez legjobban a minden fikciós alkotás esetében rendkívül időigényes karakterábrázolást viselte meg. Nem lehet a Se7en-nel való összevetést megkerülni, hiszen ezúttal is egy sorozatgyilkosról van szó, azonban Fincher itt pont azt a pszichológiai faktort hagyja ki, ami olyan lenyűgöző a Seven esetében. Természetesen maga a történet struktúrája teszi lehetetlenné egy nézői involválódást kiváltó negatív hős felhasználását, hiszen a „Zodiákus” csak gyanúsítottak megfoghatatlan hálójának formájában létezik.

Szokás ezt a mozit a műfaji játékok dícséretével védeni, felemlegetve a vájtfülűeknek örömet okozó filmes idézeteket és áthallásokat. Bár valóban néhány filmes toposz elég erőteljesen megjelenik, úgy gondolom, hogy a Coen fivérek, Lynch vagy Tarantino korában nem lehet szárazon, a műfaj működtetése nélkül szétszedni egy zsánert. Ha valóban a thriller és a krimi összekeverése és felmorzsolása lett volna Fincher célja – amiben egyébként kételkedem, szerintem a Zodiákust sokkal inkább a valós alapokon nyugvó történet strukturálta – akkor ezt nem elég kifinomultan tette, és főleg nem teremtett egy olyan egységes szövetet, amelyben az esetleges idézetek, műfaji játékok beleszövődhetnének.

A Zodiákussal a történet adatszerűsége mellett az a legnagyobb baj, hogy egyszerűen nem léteznek súlyos, a környezetük nyomát, szagát magukon viselő karakterek, mivel a legjobb színészeknek sincs idejük apró gesztusokban világot teremteni a megformált figurák köré. Így aztán súlytalanok, vázlatosak a szereplők, csupán apró, önmagukban jelentés nélküli darabkák egy olyan puzzle-ben, amiről a végén kiderül, hogy nem is lehet összerakni.

Alább a film trailere látható: