Újra tinédzserek világához fordult Gus van Sant, akit - úgy tűnik - mélyen foglalkoztat napjaink amerikai fiatalságának lelkivilága. Paranoid Park a neve annak a gördeszkapályának, amit a város szélén illegálisan építettek maguknak a fiatalok, s ahol 17 éves hősünk véletlenül gyilkosságba keveredik.

Tipikus, túl tipikus a család (válófélben levő szülők), ahogyan túl artisztikus a film. Gus van Sant a szereplők lelkiállapotát kívánta megjeleníteni, ezért a történethez csak lazán kapcsolódó, cselekmény nélküli képsorokat használt, amelyek az arcokon, céltalan mozdulatokon keresztül a lelki folyamatokat hivatottak ábrázolni. Időnként ez egészen jól működik, vannak pillanatok, amikor mintha megtörténne valami a vásznon, ám legtöbbször érződik a művésziességre való törekvés erőfeszítése.

Néhány évvel ezelőtt Gus van Sant fennhangon hirdette, hogy mennyire megihlette Tarr Béla munkássága, el is készítette az erőltetetten Tarr-szerű Gerry-t. A Paranoid Park-ban Christopher Doyle az operatőr, és a Wong Kar Wai filmekből ismert lassított, zenével aláfestett képsorok minduntalan visszatérnek.

Értjük persze az idézés posztmodern gesztusát, de vajon Gus van Sant nem egy inspirációját vesztett, s azt másokban kétségbeesetten kereső alkotó, aki most éppen a hongkongi mesterre akadt rá úgy, mint korábban a magyar rendezőre?

Bár valószínűleg ez nem rossz film, és sokan fogják szeretni, Gus van Sant az utóbbi időben nekem nem nagyon jön be. Legyen ez az én bajom.

Elküldve: 2007. május 21., 17:55-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Both comments and pings are currently closed.