Fesztivál: a női szál
A 2007-es Berlináléról írt cikkem megjelent az Irodalmi Jelen honlapján, úgyhogy immár itt is publikussá tehető.
Van a nagy filmfesztiváloknak egy érdekes tulajdonsága: a sok, egymástól függetlenül összeválogatott szekció és vetítés ellenére a filmek nagy része valahogyan mégis összefügg. Az egymással kapcsolatba hozható témák, narrációs stílusok, rendezői hozzáállások vagy éppen színészek úgy sétálnak át egyik vászonról a másikra, mintha a vetítések közti teremváltás csupán egy-egy vágás lenne a fesztivál tíznapos filmjében. És természetesen, mivel minden fesztiválozó más vetítésekre jut el, mindenki más filmet fog összerakni magának a végén. Az én idei berlini filmem középpontjában a nők állnak. Úgy tűnik ugyanis, hogy az idén Berlinbe jutott filmesek közül sokan gondolják úgy, hogy elképzelhető egy, a nők felől leírható vagy értelmezett világ.
A családot megmentő nő figurája mozgatja a versenyprogram talán legjobb darabját: Irina Palm a művész- neve annak az ötvenes évei vége fele járó nőnek, aki elhatározza, hogy mindenképpen lehetővé teszi unokája méregdrága műtétjét. A történet idáig szokványos családsztori lenne, ha a Marianne Faithfull által remekül alakított hősnő, miután a tulaj felfigyel bársonyos kezére, nem egy kuplerájban kapna „kézimunkás” állást. A film tipikusan brit, szociálisan érzékeny környezet- és társadalomábrázolással mutatja be a külvárosi proletárvilág sivár, szomorú, de talán nem kilátástalan mindennapjait. Sam Garbarski filmje csak azért nem sötét, mert minden keserűség mögött felvillantja azt a szemernyi lehetséges humort, kedvességet és emberséget, amitől a legmegalázóbb helyzetek, a legkellemetlenebb beszélgetések és a legnagyobb áldozatok is értelmet kapnak. A film Gryllus Dorka szereplése révén magyar szempontból is érdekes, bár játékának mesterkeltsége, túlhangsúlyozottsága kilóg a brit, kifinomultabb színészi technikával dolgozó társai közül.
Amíg azonban az Irina Palm némiképp adós marad az érzelmi mélységek feltérképezésével, a Forum szekcióban vetített Wolfsbergen kifejezetten erre helyezi a hangsúlyt. A holland filmben három nővér nem tud mit kezdeni apjuk mindannyiuknak elküldött búcsúlevelével, amelyben kijelenti, hogy felesége halálának évfordulóján öngyilkos lesz. Mindhármójuknak különféleképpen csődös az élete, de hasonlítanak abban, hogy a mellettük lévő férfiak lagymatagok, fáradtak és félrevezetettek, és hogy a levélre a figyelembe nem vétel, az elfojtás a reakciójuk. Nanouk Leopold rendező túlbeszélés, érzelgősség és pszichologizálás nélkül, a szituációk, jelenetek, interakciók revelatív erejében bízva, nyugodt beállításokkal, lassú kameramozgásokkal jeleníti meg az esendő életeket. Az ábrázolás letisztultsága mintha azt mondaná, nincs itt semmi különleges, mintha mindannyiunk életét látnánk, legfeljebb néhány apró részlet tér el attól, amit a mozin kívül élünk.
Hasonló természetességgel jelenik meg a brazil Sao Paolóban játszódó Alice’s House hősnőinek a világa: ők egy zsúfolt város közepén, egy zsúfolt lakótelepi lakásban élnek, ahol a néhány szobában három generáció tagjai próbálják egymást elviselni. A család középpontját Alice, az anya jelenti, aki manikűrszalonban végzett munkája és a gyereknevelés mellett a testi szerelem iránti erős vágyával küszködik. A háztartás motorját azonban egy másik asszony, a kevésszavú nagyanya képezi, aki csendben, szinte észrevehetetlenül elteszi az asztalról a mocskos zoknikat, főz, mos, takarít, hallgatja mindenki baját, ha kérdik tanácsokat ad, egyébként pedig jól elvan a rádióműsorával, ahova évtizedek óta soha nem sikerül betelefonálnia. A férfiak itt is céltalan lúzerek: a gyereklányohoz vonzódó apa már rég képtelen kielégíteni felesége szexuális vágyait, a három fiú közül az egyik egyfolytában otthon ül, a másik csencselésből szerez magának zsebpénzt, a férfiasságára legbüszkébb nagyobbik pedig katona, akiről azonban a figyelmes nagymama megtudja, hogy pénzért férfiakkal fekszik le. Aztán egyszer, mikor Alice néhány napos szabadságot vesz ki, hogy végre ő is átélhessen egy titkos randevút, az apa fiaival szövetkezve öregek otthonába viszi a nagymamát – nő nélkül azonban a lakás pillanatok alatt élhetetlen romhalmazzá változik.
A mindennapok sokkal megkonstruáltabb, filmszerűbb ábrázolásával találkozunk Richard Eyre filmjében, amely a két főszereplő parádés játékának köszönheti kifejezőerejének és hatásának nagy részét. A két fantasztikus színésznő tökéletesen tudja, hogy miként kell színházra kidolgozott színészi eszközöket filmre adaptálni: Judi Dench szájának egy-egy apró rándulása, szemének alig észrevehető villanása, Cate Blanchett széles, időnként zavartságában elbizonytalanodó mosolya oldalnyi leírásokat takarít meg a regényíró számára. A Notes on a Scandal egy nem túl jó hírű londoni iskolában játszódik, ahol az újonnan odakerülő fiatal tanárnőt (Blanchett) csak az idősebb kolléganő (Dench) tekintélye menti meg a diákok szemtelenkedésétől. Kettejük felhőtlennek és önzetlennek induló kapcsolatára árnyat vet az idős pedagógus magányából fakadó kizárólagos, beteges birtoklási vágya, és az a kegyetlen pszichológiai hadviselés, amelynek csatáit a két színésznő olyan hitelesen és árnyaltan jeleníti meg.
Kevésbé a színészi, mint inkább a rendezői kifinomultság jellemző a fesztivál egyik legkomplexebb és legartisztikusabb női filmjére. Zero Chou, a fiatal kínai rendezőnő szerint a lélek és a külső valóság közti kommunikációt az emberek különbözőképpen, általában valamely külső eszköz segítségével valósítják meg. A Spider Lilies lelkileg sérült fiatal lányok történetét meséli el, akik testüket egyszerre használják belső sérüléseik elfedésére és fájdalmaik letörölhetetlen kifejezésére. A tizenkét év körüli Jade webcam girl-ként keresi meg zsebpénzét, az idősebb Takeko pedig apja halála után tetováló stúdiót nyit, ahol egyedi, az ügyfél lelki alkatának és vágyainak megfelelő tetoválásokat tervez. A két lány különleges kapcsolata egyszerre zajlik a zsúfolt chatszobák és a bőr felületén, az online kommunikáció pillanatnyisággal és a pórusokba égetett festék állandósággal átitatott nyelvén. A film a szereplők gazdag lelkivilágát szimbolikus, költői beszédmóddal fejezi ki, mindennek pedig a rendkívül kidolgozott vizuális világ ad keretet – a megelevenedő tetoválás-motívumok animációi a fesztivál legemlékezetesebb látványai közé tartoztak.
Sok film a nőket kevésbé önállóan, inkább a férfiakhoz való viszonyukban próbálja meg elgondolni. A koreai Woody Allennek tekinthető rendező, Hong Sang Soo főszereplői általában olyan férfiak, akik fölényesnek akarnak látszani a nőkkel szemben, de valójában állandóan gyötrődnek amiatt, hogy fölényeskedésükkel újra és újra elriasztják maguktól azokat, akiket megtartani szeretnének. Hong Sang Soo Berlinben bemutatott legújabb filmjének középpontjában önmaga alteregója áll: egy olyan filmrendező, aki éppen következő munkájának kidolgozásán szenved, és aki nem átallja filmrendezői nimbuszát idegen nők elcsábítására használni. A nők első pillantásra a művészi státusztól elbűvölt libáknak tűnnek, ám előbb-utóbb kiderül, hogy naiv rácsodálkozásuk mögött tudatosság, feltétlen odaadásuk mögött pedig megfontolt döntés áll. A Woman on the Beach-ben szereplő rendező a sivár koreai tengerpartra utazik díszlettervezőjével és annak barátnőjével ihletet szerezni, ám a kirándulás hamarosan a lány becserkészésének a kísérletévé, majd ennek megvalósulásával a teherré vált kísérőktől való megszabadulás történetévé alakul át. Hong Sang Soo filmjeinek témája és a szereplők sziporkázóan intelligens párbeszédeken keresztül történő jellemzése gyakran a New York-i mestert idézik emlékezetünkbe, ám a kínos helyzetek és az esetlenség ábrázolásában van valami speciálisan koreai íz, ami folyamatosan figyelmeztet a különbségre.
Az amerikai független film legendás alakja, Hal Hartley Fay Grimről, a férfiszerepbe kényszerült nőről készített egy furcsa, parodisztikus mozit, a mára már klasszikussá vált Henry Fool folytatását. A gyerekét egyedül nevelő Fay egyetlen célja, hogy 14 éves fia még véletlenül se váljon olyanná, mint a tehetségtelen íróból gyilkossá váló és elbujdosó apja. Fay azonban bármennyire is szeretne megszabadulni Henrynek az életére gyakorolt hatásától, a sors úgy hozza, hogy egy irtózatosan bonyolult, a világ szinte összes titkosszolgálatát érintő kémtörténetbe keveredve száguldjon végig Európán, egészen Isztambulig. A film első felében még megpróbáljuk követni a CIA, a francia, az izraeli, a kínai és az orosz egységek közötti csavaros viszonyrendszert, amíg rá nem jövünk, hogy akárcsak Fay, mi is egy hatalmas átverés áldozatai vagyunk. Hal Hartley a történet groteszk voltát a film képi világában is megjeleníti: eleinte nem is vesszük észre, hogy szinte minden felvétel ferde kameraállásból készült, később azonban egyre inkább zavar a stabil, biztos perspektíva állandó hiánya – nemcsak a történetet, de a képeket is egyre kevésbé tudjuk átlátni.
A Fay Grim-szerű önállósodásra azonban csupán a vágy szintjén képes eljutni a német kisváros recesszióba hajló unalmát és annak durva, sikertelenségtől frusztrált férfiait megelégelő Yella. Christian Petzold filmjének hősnője a válás után Hamburgba készül dolgozni, távol mindentől, ami eddigi életét nyomorúságossá tette. Állásának bizonytalanságával csak új kapcsolatainak labilitása és valóságészlelésének megbízhatatlansága vetekszik: a film elején látott baleset utóhatásaként a nőnek a környező valósággal való kapcsolata mintha rövid pillanatokra feloldódna, illuzórikussá válna. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy képes újra megtalálni saját karrierjét és nőiségét, ám a film egy utolsó fordulattal megkérdőjelez minden addig látottat: ebben a pillanatban mi, nézők vesztjük el a film történetével való gondtalan, kevéssé reflektált kapcsolatunkat.
A női szerepek változataival, a nőket involváló helyzetek sokaságával és a női érzelmek skálájával nem csak világunk sokoldalúsága írható le – véljük hallani a rendezőket –, hanem segítségükkel a filmes ábrázolás számtalan regisztere kijátszható. Azonban a filmes világ és a fesztivál mintha a női filmekkel szemben a női filmeseket kevésbé venné figyelembe: még idén is alig tapsolhattunk női rendezőnek a berlini mozitermekben.
A cikkben megemlített filmek:
Sam Garbarski: Irina Palm. Belgium–Németország–Luxemburg. 2006.
Nanouk Leopold: Wolfsbergen. Hollandia, Belgium. 2007.
Chico Teixeira: A casa de Alice. Brazília. 2006.
Richard Eyre: Notes on a Scandal. USA, Egyesült Királyság. 2006.
Zero Chou: Spider Lilies. Thaiföld, Kína. 2006.
Hong Sang Soo: Woman on the Beach. Dél-Korea. 2006.
Hal Hartley: Fay Grim. Németország, USA. 2006.
Christian Petzold: Yella. Németország. 2007.
A Berlinálé:
A cannes-i és a velencei fesztivál mellett a harmadik legnagyobb európai filmfesztiválnak tartott Berlinálé egyszerre két szempontnak próbál megfelelni. A grandiózus fesztivál státusz fenntartása érdekében igyekeznek a programba olyan szuperprodukciókat válogatni, melyeknek köszönhetően évről évre nő az ide látogató sztárok listája, és vele együtt az eseményről beszámoló jelentős sajtóorgánumok száma is. Ezzel párhuzamosan a versenyprogram mellett futó szekciók olyan különleges, egyedi, gyakran szinte kísérleti filmek bemutatását teszik lehetővé, amelyek nehezen férnek össze a nagy produkciókkal.
A Berlinálénak még egy nagyon fontos jellemzője, hogy ez Európa legnagyobb közönségfesztiválja, az idén több mint 200 ezer néző látta a filmeket. A Potsdamer Platz környékén épült multiplex mozi-rengeteg ugyanis lehetővé teszi, hogy más fesztiváloktól eltérően a közönség is nagy számban váltson jegyet.
A versenyprogram:
A berlini versenyprogramot általában érdektelennek szokás tekinteni, az idén különösen sok kritika illette az előzsűrizést. Érthető a fanyalgás, hiszen a fentebb említett filmpolitikai szempontok mellett tényleges politikai elvek is érvényesülnek a válogatásnál, aminek következtében gyakran egy film tematikája, származási helye többet nyom a latban, mint a filmes fogalmazásra való képesség.
A Forum des jungen Filmes (a fiatal film fóruma) a legrégebbi, a hivatalos versenyprogrammal párhuzamosan futó szekció Berlinben, és célja a nevével ellentétben nem csupán a fiatal vagy elsőfilmesek munkáinak bemutatása, hanem itt kapnak teret a szellemiségükben és ábrázolásmódjukban friss, határokat feszegető alkotások is. Éppen ezért ez a szekció gyakran egyszerre termeli ki a legnagyobb meglepetéseket és csalódásokat.
A két évtizede futó Panoráma szekció mára alternatív versenyprogrammá nőtte ki magát: megbízhatóan jó szerzői filmek, finom, még emészthető kísérletezgetés, szerényebb sztárok, igényes dokumentumfilmek. Ha valaki Berlinben kevés kockázattal jó filmet akar látni, érdemes ezt a szekciót választania.
A Berlinálé hagyományosan nagy teret szentel a különböző filmtörténeti kuriózumoknak és retrospektíveknek (idén például az egyik teremben az egész fesztivál alatt Fassbinder Berlin: Alexanderplatz c. alkotásának részeit vetítették). A fesztivál érthető módon odafigyel a német filmekre (Perspektive Deutsches Kino), ezenkívül évről évre nagyobb teret biztosít a világot gyermeki perspektívából szemlélő alkotásoknak (Generation Kplus).