Anilogue2008: Átrajzolt Bollywood
Akkor most mindenki, aki eddig nem hallott róla, jegyezze meg Nina Paley nevét, mert az animációnak új zsenije született. Az Anilogue alatt vetített előzetes alapján már sejtettük, hogy különleges filmre lehet számítani, de a Sita Singes the Blues egyszerűen szenzációs. Humornak, játékosságnak, vizuális, nyelvi és narratív kreativitásnak olyan mennyisége van ebbe a filmbe zsúfolva, ami három animátornak is becsületére válna.
A sztori 2+2 szálon fut: egyrészt végigkövethetjük Nina saját sorsát, aki boldogan élt együtt San Franciscó-i otthonában szerelmével és macskájával, mígnem az előbbi kapott egy féléves szerződést Indiába. Néhány hónap után Nina is hozzá költözik, de mikor visszamegy munka-ügyben néhány napra, visszatérését nemkívánatosnak nyilvánító email várja. Ezzel párhuzamosan elkezdődik a Ramayana meglehetősen szabados és szentségtörő megfilmesítése, amelynek során megismerkedhetünk ezzel a szívszaggatónak beállított, bollywood-i filmekbe illően elmesélt indiai szerelmi történettel.
A másik két szál erre az utóbbira tevődik rá. Az arrafelé méltán népszerű indiai filmek mintájára a hősnő, Sita az események során folyamatosan dalra fakad, amelynek következtében a történet fő- és mellékszereplői táncra perdülnek, ő pedig elmeséli az éppen aktuális érzelmi állapotát. A csavar az egészben az, hogy ezekben a jelenetekben megváltozik a figurák külseje, és az ilyenkor elvárható indiai zene helyett Annette Hanshaw huszas évekbeli jazz-slágerei szólalnak meg. Az alábbi videón egy ilyen részlet látható a filmből:
A másik mellékszál az önreflexió területe: Nina három indiai származású barátja botcsinálta narrátorként kommentálja a történteket. Három árnyékalak jelenik meg időnként a vásznon, és meglehetősen ügyetlenül próbálja megismertetni velünk a főbb szereplőket, a helyszíneket, és minden olyasmit, ami egy nem indiai számára nem evidens. Azonban ők folyamatosan összevesznek a részleteken, a helyesíráson és a szereplők vélt motivációin, valamint többször lefitymálják a történet hiteltelen/hihetetlen elemeit. Pazar, teljesen spontán, improvizatív dialógusok ezek, amelyek az egész filmnek a fűszerezését adják.
Nem nagyon van mit egyebet írni erről a moziról, ami, ha már a legezéseknél tartottunk, valószínűleg az év legjátékosabb filmje. Csak érzékeltetésül: Nina bevállalja, hogy a film közepén két és fél perces szünetet tart, ami alatt a figurák kivonulnak egy visszaszámláló előtt a büfébe meg a klotyóra, majd üdítővel, hotdoggal és pattogatott kukoricával felpakolva visszasétálnak. Egyszerűen kihagyhatatlan.