Titanicnapló2006: Vascsillagok Ázsiából
Miért jó bérgyilkosnak lenni? Az ember elvégez néhány nap alatt egy koszos munkát, de utána munkaköri kötelesség elhúzni valami messzi, eldugott és lehetőleg egzotikus vidékre, ahonnan hónapokig az orrát se dughatja a munkavégzés körzetébe. Na és ebben az időszakban a széplelkű bérgyilkos - akit egyedül az zavar, ha az ügyfél nem ki- hanem befele hull a medencénél, ezzel piszkolva a környezetet - nyugisan tengeti szolidan jómódú életét egy szigeten, ahol senkit se ismer és senki se ismeri.
Bevallom, kezdem már unni magam amiatt, hogy az utóbbi években minden fesztivál után arról kell beszélnem, hogy voltak közepes, jó meg nagyon jó filmek, és volt néhány remekmű Ázsiából. Lehet, hogy személyes vonzódásom illetve az ehhez kötődő vetítés-válogatásom miatt akadok rá mindig ezekre, de nem tehetek mást: most is erről kell lelkendeznem.
A tajvani bérgyilkos, akiről fentebb szó volt Nakagawa Yosuke harmadik filmjében, a Csillagos délidő magyar címen futott moziban, a csendes ázsiai melankólia egyik tipikus példájában szerepelt. A japán filmeseknek különleges tehetségük van ahhoz - gondoljunk csak Kitano műveire -, hogy a durva valóságot lelki vagy képzeletbeli szépséggel, csendességgel párosítsák. Bármilyen kegyetlen legyen az emberek hétköznapi élete, az csupán a fizikai lét fenntartásához szükséges mellékes tevékenység, és egy bérgyilkos is lehet belül kedves, érző, gyöngéd.
Ennek a különleges filmnek a ritmusát a bérgyilkos pihenő napjainak az egymásutánisága adja meg, amely rendszerben kitüntetett helyet foglal el a szombat késő este, mikor egy közeli mosodában néhány percre összefuthat egy fiatal nővel. Természetesen a történet arról szól, ahogy hősünk lassan, óvatosan, érzékenységgel elkezdi megközelíteni a nőt. Az egész film során együttlétük legintimebb pillanata egy fantasztikus vacsora, hiszen a tajvani férfiak remekül főznek, és ez az, amivel egy japán nőt - ezek szerint - le lehet venni a lábáról. A románc azonban nem teljesedhet ki, mert a férfit elszólítja a munka.
Szinte semmi nem történik, mégis a film valahogy kitölt, nem a narráció, az elbeszélés, hanem a megélés, az érzelmek szintjén próbál működni. Valószínűleg legnagyobb értéke a csendesség, az hogy mindehhez nincs szüksége nagy gesztusokra, felkavaró drámákra és érzelmi viharokra.
Vassziget címen Iránból érkezett a fesztivál másik revelációja. Ez a film születik akkor, ha Kiarostami és Jafar Panahi költői realizmusát összeolvasztják a korai Kusturica-féle etno-szimbolizmussal. A vassziget egy a tengerpart közelében megfeneklett régi tankhajó, amelyre a környék legszegényebbjei költöztek ki, és jobb sorsra várva itt tengetik napjaikat a kapitány felügyelete alatt. Az ősz szakállú kapitány azonban e funkció mellett mindegyikük munkaadója, tanácsadója, üzletvezetője és apja is egyben, aki a pénzügyektől kezdve a házasságig mindent elintéz. Miközben az iráni filmekben megszokott visszafogott realizmussal szemléljük ezeknek az embereknek az életét, s megismerjük mindennapjaikat és életfelfogásukat, megjelenik két olyan szimbolikus szereplő, akik tevékenységének abszurd szürrealizmusa csak Kusturicáéhoz hasonlítható. Egyikük egy kisgyerek - úgy hívják, Baby Fish -, aki egész filmben mást se csinál, mint a hajó mélyében felgyűlő vízből kifogja a kis lyukakon bekerült halakat, és visszadobja őket a tengerbe. A film több főszereplője is megfordul körülötte, dolgait intézve találkozik vele a hajófenékben, majd továbbmegy. Ugyanilyen biztos pont az a tér és idő ellentétes végpontján található öreg, aki az árbocrúdon hatalmas napszemüveggel kémleli a napot. Az egyik srác egyszer odamegy, s kis idő múltán megkérdezi tőle: mit látsz a napban, én 5 perce nézem, s nem látok semmit? Az öreg válasza mindent elmond: mit képzelsz, öt perc után akarod látni, mikor én egész életemben néztem, s nem találtam semmit?!
A Vasszigetet az teszi különlegessé, hogy Kusturicával ellentétben ezek a szimbolikus figurák teljesen realista környezetben mozognak, a történések - megjelenik a hajó tulajdonosa, és ki akarja rakni őket, ezért új helyet kell keresniük - keményen tükrözik az iráni valóságot és gondolkodásmódot (a lány házasságának egyetlen szempontja, hogy eggyel kevesebb szájat kelljen etetni). Az a jó ebben a filmben, hogy a rendező, Mohammad Rasoulof a kemény realizmus közben képes megtalálni azokat a kiskapukat, amelyeken a hétköznapokba tolakodás, mesterkéltség nélkül be tud furakodni az emelkedettség. Szóval gyönyörű, magával ragadó darab ez, mindenkinek csak ajánlani tudom.