Kaurismaki egyre érettebb, letisztultabb, tehát tökéletesebb filmeket csinál. Azt hihettük néhány évvel ezelőtt, hogy az akkori cannes-i fesztiválon zsűri nagydíjat szerzett A múlt nélküli emberrel elérte művészete csúcsát. A Lights in the Dusk néhány perce befejeződött legelső vetítésén azonban kiderült, hogy képes volt még egyet tovább lépni.

A finn depressziót bemutató trilógiájának befejező alkotása egy visszahúzódó, kis termetű biztonsági őrről szól - lám máris megvan a világgal való inkompatibilitás első jele. Tipikus Kaurismaki hős, aki egyszerűen képtelen és talán nem is akar a világhoz alkalmazkodni, ezért folyamatosan kihasználják, ami csak tovább fokozza zárkózottságát. Ez a minimalizmusában lenyűgöző, tökéletesen kimért ritmusú, halálpontosan szerkesztett, gyönyörűen fényképezett film egy rövid, de felkavaró, megható kézfogással ér véget. Kaurismaki művészetének érettségét az jelzi, hogy képes akkor és úgy befejezni a filmet, hogy az abban a pillanatban és ott ér véget, ahol és amikor kell: a befejezést szükségszerűnek gondoljuk, az az érzésünk, hogy egy másodperccel sem tarthatott volna többet vagy kevesebbet. Ez az, amire sok jól induló, ígéretes pillanatokat felvonultató film nem volt képes az eddigi idei cannes-i felhozatalban sem. Csak ezért az egy filmért is érdemes lett volna ide utazni.

Elküldve: 2006. május 21., 21:23-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Both comments and pings are currently closed.