Túl a fesztivál felén illik kicsit számbavenni, hogy mi is a helyzet a versenypályán, főleg mert már nagyon itt az ideje, hogy kiugorjon a mezőnyből valaki, ha nem kezdi meg senki a hajrát, egy hajszálon meg a véletlenen múlhat a győzelem. A sajtósok között két tábor alakult ki, az egyik azoké, akik szerint nem kérdés Almodóvar sikere, a másikba pedig azok tartoznak, akik szerint még minden teljesen nyitott. No de lássuk részletesebben:

Ha fogadóirodát nyitnék, ma a legkevesebb pénzt nálam is azok nyernék, akik a Volverre tesznek. Almodóvár korrekt, nagy ívű, profin összerakott, de a jólneveltségig emészthető opusza tipikus aranypálma film, meglepő lenne, ha lemaradna róla. Szorosan a nyomában tolong Inarritu, a ma reggel bemutatott Babel egy kontinenseken átnyúló hatalmas tabló napjainkról, és arról, hogy ebben az összezsugorodott világban minden mindennel összefügg. Ez az új Bábel, csak a nyelvek azóta sem egyesültek - ebből fakadnak a három helyszínen zajló drámák szereplőinek problémái. Igazi szenzáció lenne, ha a két film egyike sem részesülne Wong Kar Wai kegyeiben.

Pozitív kritikai visszhangot kapott Ken Loach The Wind That Shakes the Barley-ja is, amit korai bemutatója miatt nem sikerült megnézni. A levegőben azonban valahogy nincs benne egy Ken Loach koronázás, bár ki tudja, láttunk mink már… Ha rajtam múlna Kaurismaki megkapná a két nagy díj (Arany Pálma vagy Zsűri nagydíja) egyikét, de túl egyszerű, túl intim, csendes ez a film ahhoz, hogy akkorát szóljon, meg aztán A múlt nélküli ember 3 éve már nyert itt. Az viszont biztos, hogy a finnt megilleti a legviccesebb sajtótájékoztató díja, ennyire jól még nem szórakoztam hasonló eseményen: filmiparral, szakmával, újságírókkal és elsősorban ömagával szembeni maró iróniával és fergeteges humorral fitymált le mindent. “Az orosz irodalmat 30 évbe került elolvasni, kicsit lerövidítettem, aki ezt látja, már nem is kell elolvassa” - mondta a film max. 1 perces kezdő dialógusáról, amelyben három orosz munkás elemzi az orosz irodalom nagyjainak lelkivilágát.

Van egy a kategória, ami szinte mindig a kritikusok elsőrendű kedvencévé válik, de teljesen irreális, hogy egy ilyen fesztiválon jelentős díjat kapjanak. Eddig két film tartozik ide, a brit Red Road és a török Climats. Andrea Arnold elsőfilmje Lars von Trier egy új projektjéből született, és egy köztéri kameralánc megfigyelőjeként dolgozó rendőrnő életét állítja a középpontba. A Red Road nagy érdeme, hogy Glasgow külvárosának és alvilágának, a nyomornak és lepusztultságának dokumentarista stílusú és hitelességű ábrázolásába képes időnként becsempészni a vizuális és érzelmi szépséget. A befejezés túlbeszélő elbizonytalanodása csupán egy kezdő apró botlása, de a fickó hatalmas ígéret.
Nuri Bilge Ceylan veterán művészfilmesnek számít, Messze című remekműve két éve a zsűri nagydíját kapta. Idén a Climats számomra kicsit csalódás volt, a probléma már ott kezdődött, hogy önmagát és feleségét használta főszereplőnek, ami egyből a családi vállalkozások kétes árnyát veti a műre. Természetesen a film hozza a szerzőtől megszokott hosszú beállításokat, de időnként a dolog vizuális klisékbe torkollik. Vannak elképesztően hiteles és megrázó pillanatok, de néha szentimentálissá válik. Olyan apró kis hibák ezek, amelyek korábbi filmjeire nem voltak jellemzőek, úgyhogy nem sok esélyt adok neki.

A nem sok vizet zavaró középmezőnyben ugyancsak két munkát tarthatunk számon. A jobb időket megért Nanni Moretti (5 éve A fiú szobája Arany pálmával távozott) visszatért a korábbi, személyes, politikailag elkötelezett filmkészítéshez, és Berlusconiról forgatott egy fura mozit: egy lecsúszott, lúzer producer utolsó lehetősége Berlusconi életéről filmet készíteni, de pénze alig, sőt még sztárszínésze is kilép a projektből. Végül annyira marad pénze, hogy leforgassák Berlusconi egyetlen napjának a történetét. Érdekes, különleges kis film az Il Caimano, de határozottan nem Berlusconiról szól, inkább magának Morettinek az olasz kormányfő iránti érzelmeiről.
A belga Bruno Dumont enyhén minimalista filmmel jött a Croisettre, a Flandres örömtelen vidéki fiatalok érzelemnélküli, üres életét meséli el. Ha az egész 10-15 perccel előbb, az utolsó jelenetek érzelgős szófosása előtt ér véget, akkor talán egy kategóriával fennebb versenyezne. De nem így történt.

A teljes leszereplés eddig ugyancsak két filmnek jutott osztályrészül, köztük a legfájóbb Richard Kelly Southland Tales című megaprodukciójának a sorsa. A Donnie Darko fiatal rendezője második nekifutásra nagyon nagyot akart dobbantani, de a sok műfajt, rengeteg szereplőt és történetszálat megmozgató alkotás egyszerűen nem áll össze egy filmmé. Hasonlóan felejthető Nicole Garcia francia rendezőnő Selon Charlie-ja, amelyben hat férfi kicsit érzelgős, nagyon mesterkélt önfeltáró, önszembesülő történetét láthatjuk, mindannyiukat egy gyerek, Charlie köti össze.

Még nyolc versenyfilm vetítésére kell várnunk, amíg a teljes mezőny megmutatja magát, úgyhogy van még bőven esély felfedezésekre, Sofia Coppola Marie Antoinette-jét például az esélyesek közt emlegetik.

Úgyhogy hajrá, tessék fogadni. Így látatlanul, szerintetek ki fut be?

Elküldve: 2006. május 23., 13:01-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Both comments and pings are currently closed.