A 2007-es Berlináléról írt cikkem megjelent az Irodalmi Jelen honlapján, úgyhogy immár itt is publikussá tehető.
Van a nagy filmfesztiváloknak egy érdekes tulajdonsága: a sok, egymástól függetlenül összeválogatott szekció és vetítés ellenére a filmek nagy része valahogyan mégis összefügg. Az egymással kapcsolatba hozható témák, narrációs stílusok, rendezői hozzáállások vagy éppen színészek úgy sétálnak át egyik vászonról a másikra, mintha a vetítések közti teremváltás csupán egy-egy vágás lenne a fesztivál tíznapos filmjében. És természetesen, mivel minden fesztiválozó más vetítésekre jut el, mindenki más filmet fog összerakni magának a végén. Az én idei berlini filmem középpontjában a nők állnak. Úgy tűnik ugyanis, hogy az idén Berlinbe jutott filmesek közül sokan gondolják úgy, hogy elképzelhető egy, a nők felől leírható vagy értelmezett világ.
A fülke után Joel Schumacher neve egy kisebb formátumú amerikai film rendezői székében kifejezetten jó előjelnek tűnt, úgyhogy amint tudomást szereztünk róla, beszaladtunk a moziba.
Ott azonban csalódnunk kellett, mert A 23-as szám folyamatosan misztikusnak tűnő hangulatot árasztva bomlasztja szét minden misztikumnak a lehetőségét. A Jim Carrey által játszott főhős kutyapecérként űzi unalmas életét, amikor belebotlik egy számmisztikával kapcsolatos könyvbe, amely a 23-as szám mindenütt jelenvalóságát hangsúlyozza.
Eleinte csupán az élénk fantáziának tudjuk be, hogy a könyvben leírt jeleneteket hősünk önmagával és feleségével képzeli el, később azonban erre mindent körülíró, szájbarágós magyarázatot kapunk, amit a filmet mindezek ellenére bepróbáló merészek érdekében nem árulok el. Schumacher sejtelmesnek, titkokkal és mágiával telinek tűnő hangulatot próbál felépíteni (a sejtelmes zene folyamatosan szól), néhányszor remek képi világot kreál, de az utolsó negyedórában mindent tönkretesz, és már csak azt várjuk, legyen már valahogy vége ennek az egésznek.
A filmnél talán érdemesebb megnézni ezt a Joel Schumacher interjút, főleg mert néhány mondatban felvillan valami a hollywoodi filmipar működési rendszeréből:
Kínos és kényelmetlen estéje volt szerdán Tarr Bélának, mivel Friderikusz műsorában kellett szembenézzen a vegyes cannes-i fogadtatást firtató kérdésekkel. A helyzet kínos mivolta elsősorban annak volt köszönhető, hogy az est nagy részében nem beszélhetett a lényeges dolgokról, arról, hogy miért így és miért ezt csinálta.
Most azonban azokra az egyébként már többfele megjelent gondolatokra reagálnék először, amelyek azt a bizonyos lényeget érintették. Tarr A londoni férfival kapcsolatos megszólalásainak a legfontosabb üzenete, hogy nem érdekes a történet, mert ők ezzel a filmmel egyet továbbléptek, és még inkább el akartak szakadni a narrativitástól és a történetmeséléstől, mint a Werckmeister harmóniákban.
Csakhogy a film alapján nekem pont az volt az érzésem, mintha Tarr egy adott ponton mindenképpen történetet akart volna mesélni, ezért odatette “Lénárt papit” hogy mondja el mindenkinek, hogy miként is alakultak ilyenre a dolgok. Azt hiszem, ez a pillanat az, amivel Tarr hiteltelenné teszi az előtte felépített, csupán hangulatokra, arcokra, helyszínekre koncentráló koncepciót. Ideális esetben evidensnek kellene lennie, hogy ebben a filmben nem a történet számít, nem kellene ezt külön megmagyarázni.
Végül a lényegtelen dolgokról: nem igaz az, hogy Cannes-ban a sajtóvetítéseken állandóan ki-be járnak, általában meglehetősen értő és odafigyelő közönség van, A londoni férfiről az átlagosnál tényleg sokkal többen mentek ki. Az sem igaz, hogy a díszelőadásra jegyet kellett volna a sajtónak venni: Cannes-ban pénzért nem árulnak jegyet; ha a Filmunió vagy a produkció tartotta volna annyira a sajtót, akkor adott volna meghívót, mert a sajtóbelépővel tényleg nem lehet rá bejutni. A film előtti és utáni nagy ünneplés valóban Tarr addigi életművének szólt, de azt is tudni kell, hogy a fesztiválon minden film díszvetítésén hasonló ováció van.
De addig is, amíg mozikba kerül A londoni férfi, nézzük meg, mi jutott eszébe Tarr-nak, mikor arra kérték fel, hogy ő is készítsen egy rövidfilmet abba a szkeccsfilmbe, amelyben az EU-s csatlakozást üdvözölték 2004-ben az új tagállamok. Tarr at his best!
Franck igazi cinéphile, olyan, aki hajlandó több órát sorbanállni naponta Cannes-ban úgy, hogy tudja, háromból kétszer nem fog bejutni a vetítésre. Informatikus létére nem csak ismeri, de különlegesen érti és érzi a filmeket. A fesztivál alatt néhány remek fotót készített, engedélyével megosztom itt őket. Merci, Franck!
A fesztivál technikai stábja minden reggel vadonatúj vörös szőnyeggel teríti le a lépcsőket - így néz ki a helyszín, mielőtt még meghívottak ezrei végigtaposnának rajta:
Kisebb és nagyobb tévéstábok jelentenek naponta többször a fesztiválról. Franck-nak ez a lány tetszett meg, az út pont a vörös lépcsők előtt vezet el.
A délutáni nap elől, néhány méterre a fesztiválpalotától egy biztonsági őr dőlt le az egyik pálmafa árnyékába pihenni. Néhány óra múlva valószínűleg ő lesz az, aki sokadszorra kutatja át a táskámat videókamerát és bombát keresve.
Hiába a nagy felhajtás és a fesztiválos őrület, néhányan teljes közönyt tanúsítva mindez iránt egyszerűen tengerparti nyaralásra használják a várost.
És végül 2 kép a fesztiválpalota homlokzatáról, hogy látni lehessen az idei, 60. alkalmat ünneplő plakátot is:
Igor Cobileanski moldovai filmes tavaly Kolozsváron, a TIFF-en járt, ott mutatta be ezt a szellemes, rendkívül profin megcsinált rövidfilmet (Cind se stinge lumina - Mikor elalszik a fény). Pontosan megszerkesztett beállítások, hatásos plánváltások és vágások, a poénban rejlő minden lehetőséget kiaknázó dramaturgia, valamint rendkívül hiteles élethelyzetek és karakterek. Nézzük:
Ebben a “román újhullámnak” nevezett valamiben, amit a tér- és időbeli egybeesésen kívül semmifajta ideológia vagy iskola nem tart össze, azt hiszem az a legnagyobb erejű, ahogyan a filmesek a saját környezetüket néhány apró gesztus segítségével, iróniával telítve meg tudják jeleníteni. Az a pillanat, amikor a taxisofőr a fogadás érdekében kiszáll, és kicsavarja az elhagyatott buszmegálló egyetlen villanyégőjét, többet mond Kelet-Európának erről a szegletéről és az emberek “közvagyonhoz” való hozzáállásáról, mint két könyvtárnyi szociológiai szakirodalom.
Elolvastam Mihu januárban publikált forgatókönyvét, és állítom, annyira hasonlít a Mungiu filmre, mint a Terminátorra.
Az egyetlen közös pont a két történetben az, hogy mindkettő a kommunista Romániában játszódó abortuszról szól, de míg a díjnyertes film nagyrésze a beavatkozás előtt játszódik, addig Mihu forgatókönyve az abortusz után kezdődik.
A Sa iubesti si sa tragi apa (Szeress és lehúzd le a vizet) egy jó dialógusokkal megírt, a Mungiuénál komplikáltabb, sokszereplős sztori, amelyben az abortuszt vállaló lánynak a szülei, ötéves gyermeke, férje és annak szeretője is megjelenik. A történet középpontjában az a bőrönd áll, amelyben a nő, szülei vidéki házából Bukarestbe szállítja a halott magzatot, és amely kis híján felhívja a figyelmét két szekusnak. Mindezekről természetesen semmi szó nincs a Mungiu filmben: nincs vonatút, se szekus, se szülők, se bőrönd, se harsány lépcsőházi veszekedés.
Az inkriminált jelenet, amelyben a magzatot kellene közelről megmutatni, és amire mint plágiumra Mihu hivatkozott, nem is szerepel a forgatókönyvnek ebben a változatában: nem kádról, hanem egy vécékagylóról van szó, amelyet távolról látunk, amint folyik le a víz benne, és leng a lánc mellette.
Ha valamifajta plágiumról szó lehet itt, akkor az csakis általánosan az abortusz témájával lehet kapcsolatos, de valljuk be, ez egy olyan erős probléma volt Ceausescu Romániájában, hogy bárkinek eszébe juthatott feldolgozni. Az talán elképzelhető lehet, hogy Mungiu-nak a forgatókönyv olvastán ugrott be, hogy erről készítsen filmet, de ezen túl semmi közös nincs a Mihu szöveggel. Ha valóban ez történt, akkor Mungiu éppenséggel lehetett volna olyan gáláns, hogy feltünteti ötletadóként a drámaírót.
Valószínűleg azonban inkább az történt, hogy Mihu, mikor elolvasta a filmről megjelenő első kritikákat, beijedt, hogy lelőtték az ő filmes projektjét (állítólag már dolgozik egy rendezővel ezen), s anélkül, hogy látta volna a filmet - ezt egyébként be is ismerte - elkezdett vádaskodni. Pedig ha csendben maradt volna, 1-2 év múlva, mikorra ebből a forgatókönyből film lehetett volna, teljesen elfogadható lett volna a sztori egy más rendező tollából. Ezzel viszont alaposan elvágta maga alatt a fát, és az egész csak arra volt jó, hogy beleköpjön Mungiu Arany Pálmás boldogságába.
Ahelyett, hogy erről beszéljünk, inkább nézzük meg, amint Jane Fonda átadja a díjat az Arany Pálmát Cristian Mungiunak a Cannes-i fesztiválpalota Lumiere-ről elnevezett nagytermében:
Megtaláltam a film saját blogját, akit érdekel a stáb cannes-i élménye, itt sok anyagot találhat.
Az Arany Pálma hírére előkerült egy úgynevezett Dan Mihu nevű figura, aki a Hotnews.ro szerint egy a Mungiu filmjére kísértetiesen hasonlító forgatókönyvvel nyert a tavaly az HBO forgatókönyv versenyén. A dolog pikantériáját az adja, hogy állítólag akkor a zsűrinek nevezett Cristian Mungiu is a tagja volt.
Na most ez a történet alaposan megkavarhatja a dolgokat, de azért az mindenképpen érdekes, hogy Mihu miért csak most, a díj hírére jelentkezett…
Dan Mihu Sa iubesti si sa tragi apa című forgatókönyve innen letölthető. Átolvasni még nem volt időm, de amennyire láttam, másképp van strukturálva mint a film. De Mihu szerint konkrét jelenetek is át vannak véve. Az itt olvasható rövid összefoglaló alapján azonban csupán az alaptéma (abortusz a kommunista Romániában) hasonló.
Ráadásul a film legnagyobb erősségét a színészek és a minimalista filmnyelv adja (ezeknek részletesebb leírását lásd itt), aminek kevés köze van a forgatókönyvhöz. No de majd meglátjuk, mi sül ki az egészből, állítólag Mungiu-t még nem sikerült elérni az üggyel kapcsolatban.
Cristian Nemescu elsőfilmje, a California Dreamin’ pedig megnyerte az Un Certain Regard díját - bár ebben a díjban szerintem nagyobb szerepet játszott a rendező tragikus halálának hatása, mint a bemutatott film minősége. Az az érzésem ugyanis, hogy a haláleset után a stáb nem merte oly mértékben megvágni a filmet, mint ahogyan azt kellett volna: sok üresjárat, fölösleges jelenet bennmaradt.
Nemescu 45 perces rövidfilmjét, a Marilena de la P7-t a Mediawave kapcsán dicsértem, a California Dreamin’két és fél órájához azonban nem volt elég sem a sztori, sem a karakterek mélysége. Kis alföldi faluba NATO katonai szerelvény érkezik, a falu kiskirályaként tevékenykedő állomásfőnök azonban úgy dönt, nem engedi tovább őket, amíg a hivatalos vámpapírok meg nem érkeznek. Az ott veszteglő katonákat a helyiek megvendégelik, a fiatal lányok rájuk akaszkodnak, a polgármester pedig a helyzetet az állomásfőnök hatalmának gyengítésére próbálja kihasználni. Sok jó pillanat van a filmben, de az egész a hosszúság miatt nem áll össze - valószínűleg ez a mozi másképpen nézne ki, ha Nemescu megélhette volna a befejezését.
Az első pofont a szerdai BL döntő jelentette a fesztiválnak, a Milan és a Liverpool állítólag siralmas összecsapásának ideje alatt eltűntek a sorok és kiürültek a vetítőtermek. Ezután már nem igazán szedte össze magát a fesztivál, mintha a filmeken kívüli világ betolakodása lohasztani kezdte volna a lelkesedést, és beindította volna az otthoni ügyek felé kalandozó gondolatokat.
Bár a szervezők a korábbi évektől eltérően kitolták a versenyprogramot szombatig, a szivárgás az utolsóelőtti napon már kézzelfogható volt. Minden filmre könnyedén be lehetett jutni, s mindig azokra a jó helyekre tudtunk ülni, amelyeket 10 napja irigyelünk.
Szombat estére még szomorúbb lett a kép, a fesztiválpalota folyosóin elhelyezett számtalan plazmatévén, amelyeken eddig filmrészletek, interjú- és sajtótájékoztató közvetítések mentek reggeltől estig, most a céltalan biztonsági őrök a Canal+ fociközvetítéseit nézik.
A vörös szőnyegen még eljátszák a felhajtást, de már senki sem hisz benne, a bemondó hangja is mintha fásultabban csengene. A rajongók bontják a láncokkal kerítésekhez rögzített létrákat és székeket, amelyek a legjobb helyeket biztosították a sztárok fényképezéséhez. A Croisette-n egy átlagos nyári estének megfelelő tömeg korzózik, csendesek a tengerparti pavilonok és a petit Majestic-ben is lehet ülőhelyet kapni.
Vasárnap még megismétlik a teljes versenyprogramot, és este az Arany Pálmát is kiosztják, de az az érintettek szűk körén kívül már senkit sem érdekel. Ginó segítségével addigra valószínűleg mi még lejjebb szorítjuk a Cannes-Budapest autóút rekordot.
Ezt a filmet nemhogy levetíteni, de kigondolni is szégyen volt - Kusturica végleg kiégett. A korábbi filmekből ismert poénok lebutított, debilen túlhangsúlyozott és unalmas megismétlése a Promise me this. Olyan az egész, mintha valaki egy rosszul sikerült Kusturica paródiát készített volna.
Egy kis faluban él az a gyerek, akit az iskola bezárása után három ígérettel küld el nagyapja a városba: vegyen egy Szt. Miklós ikont, hozzon valami szuvenírt és szerezzen feleséget magának. A városban hősünk találkozik segítőkész és harcos szellemű rokonokkal, gonosz maffiózokkal és élete szerelmével, úgyhogy végül mindhárom feladatot teljesíti.
Közben persze akad harangra felakadt nagyapa, rozzant Trabantban közlekedő tanügyi inspektor, repülő ember, temetés és esküvő… Nem is mesélem tovább ezt a gyerekfilmnek is buta mozit, akinek módja van rá, azonnal égesse el az összes kópiát, valaki más pedig azt magyarázza meg, hogy miért kell ennek az alaknak minden filmjével cannes-i versenyprogramban szerepelnie?
Meglepetésként érte a fesztiválozókat Julian Schnabel megható és látomásszerű filmje a francia Elle volt főszerkesztőjéről, akit negyvenévesen gutaütés és ezzel teljes bénultság ért. Hosszú kóma után felébredve Jean-Dominique Braudy eljutott oda, hogy egyik szemével látott és tudott pislogni.
A sikeres, kudarcot nem ismerő, az élet végével nem számoló Braudy számára természetesen minden megváltozott, és a locked-in szindrómából fakadó magány hatására számot vet addigi életével, s feldolgozza azt az élményt, amikor a végtelen lehetőségek világából a legegyszerűbb dolgok lehetetlenségébe került.
Julian Schnabel a film legnagyobb részében Braudy egyetlen, időnként elhomályosodó, a gyenge szemizmok hatására lassan élesedő szemén keresztül mutatja a környező dolgokat. A hozzá közeledő régi és új barátokon kívül saját fantáziájának és memóriájának a termékeit - amint Braudy egyszer mondja, ez a kettő nem bénult le a balesetben - látjuk ebben a kreatív, gyönyörű képi világgal rendelkező moziban.
Braudy terapeutái kidolgoztak számára egy kommunikációs rendszert: sorolták neki a betűket, ő pedig a megfelelőnél pislogva rakta össze a szavakat. A kezdeti egyszerű mondatok után ezzel a módszerrel egy nagyon személyes és költői regényt írt. A szkafander és pillangó - saját testébe zárt önmagát legtöbbször süllyedő búvárként képzelte el - meglepetésszerűen vált a versenyprogram egyik kiemelkedő darabjává.
Abban a versenyprogramban, amelyikben egyre inkább érik a román Arany Pálma. Rengeteg emberrel beszéltem, de még senki sem akadt, aki ne Cristian Mungiu filmjét mondta volna gondolkodás nélkül a fesztivál legjobb filmjének.
Rendkívül lassú beállítással kezdődik a Carlos Reygadas mexikói rendező harmadik játékfilmje: A csillagos égről a kamera nagyon lassan a láthatár szintjére süllyed, és szemtanúi lehetünk a napfelkeltének. Hosszú beállítások sora ez a film, amelyben egy olyan közösség életét látjuk, ahol mindenki megpróbál a természeti és isteni törvényekkel harmóniában élni. Egy fura etno-vallásos csoportról, a mnemonitákról van szó, akik valójában Oroszországon és Kanadán keresztül Mexikóba került németek.
A többgyerekes apának, az ötven év körüli Johannak, a történetbe lépésünk idején az legnagyobb problémája, hogy a közösség összes törvényével szembekerülve halálosan beleszeret egy másik nőbe. Ebben a zárkózott, keveset beszélő, érzelmeket alig kifejező világban a szerelem olyan fellángolása, amire Marianne és Johan között sor kerül, nem maradhat rejtve. Reygadas lassú felvételeken mutatja be, ahogyan a történet szereplői - miközben élik mindennapi életüket - szembesülnek a szerelemmel: percekig nézhetjük ezeket az inkább csúnya arcokat - mindannyian amatőrök, a közösség tényleges tagjai - és ahogy belejövünk a film ritmusába, egyre inkább képesekké válunk megérteni ezt a sajátos kommunikációt.
Nehéz, nyitottságot és türelmet igényló film a Luz silenciosa, hasonlóan a rendező Budapesten mostanában mozikba kerülő előző filmjéhez, a Mennyei háborúhoz. Az ilyen stílusért rajongók szeretni fogják, de amúgy meglehetősen szűk közönséget mozgat majd meg, ezért nem hiszem, hogy érdemben labdába rúghat az Arany Pálmáért való hajszában.
Hosszú, talán 10 percnél is hosszabb, bonyolult kameramozgással, daruzással kombinált felvétellel indul a film, a velünk szemben levő hajó két oldalát nézzük felváltva az éjjeliőr megfigyelőtornyából. Egyik oldalon a hajóból vonatra szállnak át, a másik oldalon pedig a fő cselekménnyel kapcsolatban a pénz elrablása zajlik. Ez a kezdés adja meg A londoni férfi tónusát és ritmusát: nagyon megszerkesztett, gyönyörű kompozíciók és kimért lassúság.
A tarri eszköztárnak ezek az elemei nagyon működnek, de valahogy viccesnek hatnak ezzel a bűnügyi történettel kapcsolatban, ahol felügyelő keresi az ellopott pénzt, londoni irodában végrehajtott bonyolult rablásról beszél. A Tarr filmekben általában nincs szükség ekkora szenzációra ahhoz, hogy egy egész világot megidézzen: ez a film is akkor működik a legjobban, amikor sikerül elszakadnia a történettől: az éjjeliőr és a kocsmáros sakkozása, a biliárdgolyóval az orrtövén táncoló öregember pillanatai az előző művek legjobb pillanatait idézik.
Valahogy végig az volt az érzésem, hogy itt van ez a súlyos ábrázolókészlet, és valójában nincs mit mutatnia, mert ezt a történetet valószínűleg így nem lehet elmesélni. Olyan ez, mintha valaki ágyúval lőne verébre: elkapja ugyan, de megsemmisül a lényeg.
Nagyon vártam ezt a filmet, de aggódtam, hogy a George Simenon sztori, még ha Krasznahorkai írta is a forgatókönyvet, nem fog igazán passzolni Tarrnak. Pedig látszik, hogy rengeteg munka és törődés van benne, a részletek olyannyira mívesek, finomak. Különös kidolgozottság és átgondoltság van a hangsávban, megjelennek hangok, amelyekről nagyon sokáig nem tudjuk, hogy minek a zaja, mire aztán végül kiderül, és egyszerre nem csak a hangok, de a helyszínek és a történet elemei is összekapcsolódnak. A színészválasztással viszont már gond van, legtöbbjükben végig a színészt láttam, Tilda Swinton például különösen nem passzolt a képbe.
Nagy energiával és hozzáértéssel készült, de végül nem összeálló film lett A londoni férfi.
Esetlen, nehezen kommunikáló, csóró munkák monotóniájába savanyult, érzelmek kimutatására képtelen emberek - mintha a legújabb Kaurismaki film beszámolója kezdődne, ám ezúttal a mexikói Ernesto Contreras elsőfilmjéről van szó, amit a Semaine de la Critique szekcióban vetítenek.
Egy konfekciógyár eladónője az éves sorsoláson megnyeri a kétszemélyes tengerparti utazást, de magányos életében nemhogy partner, de barát sincs, akit magával vigyen. Egyik este a péknél ráköszön egy régi iskolatársa, akire ugyan nem ismer rá, de mivel a férfi is hozzá hasonlóan magányos, elhívja a nyaralásra. Azonban az utazás előtt szeretnének megismerkedni, úgyhogy összejárnak, vacsoráznak, moziba mennek de valami végtelen, unalommal kevert érdektelenség lengi be minden együtt töltött percüket.
Vicces és szomorú az a feszengés, amelybe a magányosság elől menekülve kényszerülnek, nincs mit mondjanak egymásnak, gesztusaik sosem találkoznak - ugye mennyire emlékeztet a finn mesterre? A különbséget a spanyolos arcok mellett talán a konfekciógyár idős tulajdonosnőjének enyhén szimbolikus kerettörténete jelenti ebben az emberi gyengeségek mély megértéséről tanúskodó remek kis filmben.
