Újra tinédzserek világához fordult Gus van Sant, akit - úgy tűnik - mélyen foglalkoztat napjaink amerikai fiatalságának lelkivilága. Paranoid Park a neve annak a gördeszkapályának, amit a város szélén illegálisan építettek maguknak a fiatalok, s ahol 17 éves hősünk véletlenül gyilkosságba keveredik.

Tipikus, túl tipikus a család (válófélben levő szülők), ahogyan túl artisztikus a film. Gus van Sant a szereplők lelkiállapotát kívánta megjeleníteni, ezért a történethez csak lazán kapcsolódó, cselekmény nélküli képsorokat használt, amelyek az arcokon, céltalan mozdulatokon keresztül a lelki folyamatokat hivatottak ábrázolni. Időnként ez egészen jól működik, vannak pillanatok, amikor mintha megtörténne valami a vásznon, ám legtöbbször érződik a művésziességre való törekvés erőfeszítése.

Néhány évvel ezelőtt Gus van Sant fennhangon hirdette, hogy mennyire megihlette Tarr Béla munkássága, el is készítette az erőltetetten Tarr-szerű Gerry-t. A Paranoid Park-ban Christopher Doyle az operatőr, és a Wong Kar Wai filmekből ismert lassított, zenével aláfestett képsorok minduntalan visszatérnek.

Értjük persze az idézés posztmodern gesztusát, de vajon Gus van Sant nem egy inspirációját vesztett, s azt másokban kétségbeesetten kereső alkotó, aki most éppen a hongkongi mesterre akadt rá úgy, mint korábban a magyar rendezőre?

Bár valószínűleg ez nem rossz film, és sokan fogják szeretni, Gus van Sant az utóbbi időben nekem nem nagyon jön be. Legyen ez az én bajom.

Régóta nem hallottam akkora tapsot szerzők jelenléte nélküli sajtóvetítésen, mint amilyet A zenekar látogatása című izraeli mozi kiváltott. Eran Kolirin első próbálkozásra tökéletesen kiegyensúlyozott, egyszerű, néha vicces-néha kesernyés és főleg mélységesen emberi filmet rendezett.

Az egyiptomi rendőrség megszűnés előtt álló kis zenekara egy izraeli városkába tart az ottani arab kulturális központ megnyitójára. A reptéren azonban nem várja őket senki, így aztán némi tanakodás után megpróbálnak maguk eljutni az eseményre, de teljesen máshol, egy sivatagi helységnek a kocsmájában kötnek ki. Vicces jelenetek sorával indul a film, az idős tábornok és a fiatal nőcsábász közti tekintélyharc, az esetlen emberek csetlése-botlása mosolyt csal arcunkra, de egy pillanatra sem válik harsánnyá.

A kis vendéglő tulajdonosnője, látva elveszettségüket elintézi, hogy nála és néhány ismerősénél megszálljon a társaság a másnapi járat érkezéséig. Az este során a film humora szépen lassan árnyalt emberábrázolásba, születőben levő kapcsolatok lenyomatává alakul, mígnem a végére enyhe szomorúság lengi be a vásznat. Az együtt töltött órák során a szokatlan, kényelmetlen szituációk (ne felejtsük, zsidók és arabok találkoznak), a nehézkes párbeszédek szépen lassan mindenkiből kipréselnek egy csöppnyi emberséget.

Eran Kolirin kamerája előtt alig észrevehetően, tolakodás nélkül egész sorsok tűnnek elő, az elkapott pillantások, a meginduló majd félbemaradt gesztusok, a szájak sarkában megbúvó mosolyok sok apró életbe engednek egy rövid, semmit sem túlbeszélő bepillantást. Mintha mindegyiküknek az életlben valami helyre kerülne: a concertóját mindig befejezetlennek tartó zeneszerzőt rávezetik, hogy lehet, ez a tökéletes befejezés, a szépfiú talán először életében egy srácot segít nőt találni és nem maga csap le rá, a merev, érzelemmentes tábornok pedig végül képes egy bájosat integetni.

Ha valamit, akkor ezt tudom a mozi varázslata alatt érteni, ilyen pillanatokért járjuk a mozitermeket, kutatjuk a vásznakat és látogatjuk a fesztiválokat.

Karcos és kemény, mint egy Clint Eastwood film a Coen testvérek új mozija, ahol a western szabályainak megfelelően sokat próbált férfiak vívják életük csatáját. Csak a világ a vadnyugat óta kissé megváltozott, s a véletlennek sokkal nagyobb szerepe van a dolgok irányításában, mint a sorsukat a maguk kezében gondoló szúrós tekintetű férfiak nagy részének.

Egy ügyetlen vadász csak megsebesíti az állatot a sivatagban, s mikor a vércseppek nyomain elindul, egy mészárlás színhelyére érkezik, ahol az egyik teherautóban hatalmas menyiségű drogra, alább a fa alatt pedig egy pénzzel teli bőröndre akad. Hősünk az utóbbit s egyben a menekülést választja, a nyomában pedig a talán élete alakítását nyújtó Javier Bardemmel egy pszichopata gyilkos szerepében.

Tommy Lee Jones kiöregedett, sokat bölcselkedő, ám a bűnügyekbe igazán nem involválódó seriffet játszik, aki a filmnek a narrátora, és aki nosztalgiázó, a régi nagy idők értékeinek és embereinek ámulatával és némi együgyűséggel fűszerezett szemmel reflektál arra, amit a történtekből megtud.

A No Country for Old Men (Nincs hely az öregeknek) - a cím is seriffre utal - legnagyobb erőssége, mint oly sokszor a Coen fivéreknél, a karakterekben és az iszonyatosan pontos szerkesztésben rejlik. A megjelenő figurák mindegyike, beleértve a legjelentéktelebb mellékszereplőket, olyannyira ki van találva az első arcrándulástól az utolsó hanghordozásig, hogy néhány másodperc alatt nemcsak a jellemük, hanem valamiképpen a világuk is megjelenik. Az utóbbi évek komédiáihoz képest itt kevés a humor, csupán néhányszor vált ki mosolyt egy-egy jelenet: a szereplők pontosan megrajzoltak, de egy pillanatra sem válnak önmaguk karikatúrájává.

A film kicsit visszatérés a Fargo sötét világához, de annak horrorisztikusságát itt az embereknek egy olyan tartása, keménysége helyettesíti, amely mögül mindenfajta moralitás és maga a világ, ahova ez tartozott, eltűnt. Ráadásul több szereplő sorsát nem emberi jóság vagy kegyetlenség határozza meg, hanem a fej vagy írás véletlene.

Csütörtöki bemutatója óta Cristian Mungiu filmjét tartja a legjobbnak a Screen International nemzetközi kritikusokból álló zsürije. A neves filmes szaklap a nagy fesztiválok idején napi kiadással jelentkezik, és kritikái alapvetően határozzák meg az angol nyelvű sajtó hozzáállását a filmekhez, sokan ez alapján döntik el, hogy megnézzenek-e egyáltalán egy filmet.
A 4 saptamani, 3 luni, 2 zile kiemelkedő 3.2-es átlaggal áll az élen, csupán ma reggel sorakozott fel mellé a Coen testvérek fekete remeke. Persze ez nem jelent semmit az Arany Pálma szempontjából, tavaly Ken Loach filmje sehol sem volt a kritikusi rangsorban.

A Screen állandó kritikusa, a román származású Dan Fainaru kritikája itt olvasható.

A szimbolikus cselekvések mindennapokba épülésének és a mindennapi tevékenységek szimbolikussá válásának költője a már sokadik filmjét készítő, de Cannes-ba most először eljutó koreai Kim-ki Duk. A Breath (Lélegzet) egy éteri, a valóságot csupán az újabb és újabb elrugaszkodásokért érintő történet a halál elfogadásáról.
A középpontban egy gazdag zeneszerző felesége áll, aki fokozatosan rájön, hogy férje megcsalja. Ebben az időszakban hall a híradóban arról a halálraítéltről, aki sokadszorra követ el öngyilkossági kísérletet, s akin bonyolult életmentő műtéteket hajtanak végre azért, hogy végre egyszer kivégezhessék.
Hősnőnk először csupán meglátogatja a férfit a börtönben, utána viszont komplex szimbolikus cselekvéssorba kezd, amelynek célja a férfival elfogadtatni a halált. Néhány nap leforgása alatt a beszélőszoba kidekorálásával és bugyuta dalok éneklésével négy évszakot játszik le előtte. A halálraítélt pedig nem csak élet és halál, hanem a nő és férfi cellatársa iránta érzett vonzalma között is vergődik. Az utolsó jelenet, amelyet nem fedhetünk fel, gyönyörű egyesülése halálnak és szerelemnek.

Kim-ki Duk filmjei általában finoman egyensúlyoznak valóság és szimbolikus univerzum között, komplex, de nem túl explicit kapcsolatot teremtve a két világ között. Ezúttal azonban ez a viszony mintha túlzottan egysíkú és közvetlenül lefordítható lenne, ami pont a lefordíthatóság életszerűségét kérdőjelezi meg. A mester korábbi remekeinél ez egy kicsit túlírtabb és gondolatilag egyszerűbb darab - de azért nagyszerű alkotás.

A modern orosz irodalom nagy regényeinek súlyával és értékrendjével valamint a hatvanas-hetvenes évek nagy művészfilmjeinek attitűdjével áll a filmkészítéshez Andrei Zviaguintsev orosz rendező, aki második nagyjátékfilmjével szerepel a cannes-i versenyprogramban. Ismeretlen élettörténetek terhétől görnyedt emberek, ki nem mondott traumáktól barázdált arcok és egy időben-térben lokalizálhatatlan világ telepszik rá a vászonra az első perctől. Mindentől távoli tanyára érkezik az a kétgyermekes család, amelynek bizonytalan egyensúlyát végleg megbontja a feleség beismerése: mástól való gyermekkel terhes.
Lassan, nagyon lassan történnek a dolgok, és a rendező elképesztő érettségének köszönhetően minden hallgatásnak, minden céltalan lépésnek, minden képkockának iszonyatos súlya van, mert mind az idő visszafordíthatatlanságával terheltek. Mintha mindenki valamit elrontott volna a múltban, aminek következtében bűnhődnie kell. Tökéletesen komponált képekbe zárt és saját kommunikációképtelenségükbe szorult emberek vergődéséről szól az Izgnanie (Száműzetés).
Egy idő múlva aztán elérkezünk a dramaturgiai csúcspontra, a valójában nem is ábrázolt, alig kimondott tragédiához. Olyan ez a film, mintha Tarkovszkij készítette volna, csak elfelejtette volna a transzcendencia által hordozott mégoly halvány reményt is.
Igazán letaglózó az utolsó negyedóra túlmagyarázása nélkül lenne ez a film, de így is hatalmas reveláció, ugyanis olyan erőteljes filmes jelenlétet tud teremteni a rendező a legegyszerűbb tárgyaknak is, olyan fájdalmasan pontos kompozíciókat szerkeszt minden pillanatban, hogy a két és fél órás lassú film egyszerűen odaszegez a székhez.

Ginó nyurga, vékony szőke srác, és azt tűzte ki célul, hogy megdönti a mindenkori Budapest-Cannes autóút rekordot. Sikerült neki. Egy teljes éjszakán keresztül tartó autópályás száguldozás után verőfény és nyugodt korareggel várt Cannes-ban. Érdekes módon itt a virágüzletek nyitnak először, kihúzzák a járdára a virágos állványokat, majd alaposan meglocsolják a sok órás napsütésre kárhoztatott növényeket - ezért reggelente mindig vízben tapicskolva járunk vetítésekre. Utánuk a zöldségesek következnek, akik a friss áruval teli ládákkal állják el a járdákat. Őket pedig a pékek követik, akiknek reggel kilencre fokozatosan telik meg a kirakatuk baguette-el és sonkás szendviccsel.
A fesztiválpalota környékén fél kilenckor van az első roham, kialvatlanságtól karikás szemekkel szaladnak kitűzős emberkék a reggeli vetítésre. Utána kis lézengés következik, a sajtópáholyban könnyen lehet ülőhelyet találni, friss még a kávé és ropogós a croissant.
Aztán 11 körül elkezdődik a zsongás, mert a reggeli film stábja megérkezik a sajtótájékoztatóra. Fotósok és bámészkodók lepik el a konferenciaterem előterét, a biztonsági őrök elkerítik az útvonalat, és ezzel teljes gőzzel kezdetét veszi
a nap, rohangálás vetítések, interjúk és helyszínek között.
Ha igaz, ma bejutok a Kim-ki Duk filmre délután, majd szólok róla néhány szót.

A kommunista Románia utolsó éveinek sötétségébe aláereszkedő Mungiu hosszú beállításokban, kézikamerával felvett, remek alakításokkal tűzdelt filmet hozott a fesztiválra. A film kritikai fogadtatása kifejezetten pozitív volt, erős szereplő lehet a teljes versenyprogramot tekintve is. A külföldi kritikusok számára jellemzően a Lazarescu úr halála (Puiu tavaly itt járt filmje) jutott eszébe a 4 luni, 3 saptamani si 2 zile kapcsán.

A közismerten filmbolond Tarantino most kevésbé a filmeknek, mint magának a mozizásnak, mint jelenségnek állít emlékművet. Grindhouse-nak azokat a külvárosi, olcsó mozikat nevezték a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában, amelyek a B és C kategóriás thrillereket, akció- és horrorfilmeket játszották. A Rodriguezzel közösen készített két filmből álló opusz valójában egy ilyen “grindhouse” műsort idéz meg.
A két nagy film előtt és között kamu-trailerek, soha nem létezett filmek gagyi, ügyetlenül vágott előzetesei pörögnek, maguk a filmek pedig mintha a hetvenes évek és napjaink fura hibridjei lennének. Karcos, ugráló, időnként életlenné váló képek, hiányzó tekercsek valamint korabeli ruhák és hajviseletek próbálják azon régi mozik hangulatát kelteni, miközben a szereplők technikai eszközei (telefonok, autók) a huszonegyedik század elejéből valók.

Kétség nem fér hozzá, hogy Tarantino Death Proof-ja - ezt mutatták be Cannes-ban is - a jobb a kettő közül, a tőle megszokott pazar, csavaros dialógusok a hetvenes évek B-kategóriás autósüldözéses filmjeinek világában találnak helyet maguknak. A történet egy “Stuntman Mike” nevű kaszkadőr körül forog, aki nem késsel, hanem halálbiztos (innen a cím) autójával karambolozva éli ki kéjgyilkos ösztöneit vidéki kocsmák magányos nőinek áldozatos részvételével. Mígnem méltó ellenfelekre akad női kaszkadőrökben, akik éppen hetvenes évekbeli autócsodát próbálnak ki, és akikkel félelmetes, féktelen, a túlzásig látványos üldözési jelenet kezdődik, amit olyan buta befejezés követ, hogy az már jó.

Rodriguez műve egy zombifilm, amiben az utánzott kor filmjeihez hasonlóan a lényeg a hörgés és a vérfolyás, ahol a szálakat nem varrják el, az indokokat nem értjük meg (valami biológiai fegyverrel kapcsolatos kísérletekre történik homályos utalás). Bár időnként leül a film, azt a jelenetet nem lehet elfelejteni, mikor a féllábú sztriptíztáncosnő lábát egy gépfegyverrel pótolják, az meg a ravaszt meghúzva repíti át magát a kerítésen.
Jópofa, szórakoztató projekt ez a Grindhouse film, de valószínűleg egyik rendezőnek sem ez lesz élete főműve, inkább a film- és mozitörténet őrültjeinek és nosztalgiázóinak jelent majd élményt a dolog. Kultuszfilm biztos nem lesz belőle.

Megjelent a Transindexen a Mediawave 2007-es kiadását összefoglaló cikk. Itt olvasható.

További reflexiók az érdekes, ám a cikkben valami miatt nem megemlített filmekről később várhatók.

Powered by ScribeFire.

Bukarest lepattant külvárosában készült az a film, amely a győri Mediawave fesztivál első napjának legnagyobb élményét jelentette. A Marilena de la P7 kopott, a szétesés küszöbén álló tömbházak, szedett-vedett garázsok között játszódik, amelyek tetején paradicsomot és uborkát termesztenek az öregek, közben ping-pongoznak, ama régi falusi idill valami távoli, elkorcsosult emlékeként. A környék legnagyobb attrakciója a P7 tömb környéke, ahol a helyi prostik fogadják a kuncsaftokat. A film főhőse, a 13 éves Andrei is az utánuk való leskelődéssel tölti az idejét. A “narancshajú” Marilena nem csak a fantáziáját, hanem az érzelmeit is megmozgatja, és mindenre hajlandó lenne, hogy megszerezze magának. Mivel Andrei-nak azt mondták a lányok, hogy amíg nincs autója, esélye sem lehet a prostiknál, egyik nap ellopja kávészüneten lévő trolibuszsofőr apjától a járművet, s azzal hajt a helyszínre.

A 45 perces filmen érződik, hogy valójában már egy teljes nagyjátékfilmnyi sztori és karakter van benne, valószínűleg anyagi indokok miatt nem lett hosszabb. A film leginkább a helyszín elképesztő erejű ábrázolásával éri el a különleges hatást. Cristian Nemescu rendező már előző rövidfilmjeit is a régi lakótelepek gazdaságilag és társadalmilag szétesett világába helyezte, különös gondot fordítva arra, hogy megmutassa, az itt élő emberek életének kilátástalansága szorosan összefügg környezetük reménytelenül lehangoló, szomorú mivoltával. A Marilena de la P7 azonban attól igazán megragadó, hogy a hiteles, realista ábrázolásba finoman, érzékenyen kever bele egy-két szürreális, csodás elemet. Remek, mellbevágó alkotás ez.

Folytatása ennek az életműnek azonban már nem lesz, az 1979-ben született Nemescu ugyanis tavaly nyáron halálos autóbalesetet szenvedett Bukarestben, éppen néhány nappal California Dreaming c. első nagyjátékfilmje forgatásának befejezése után. Ezt a filmet az idén bemutatják Cannes-ban.

Most kaptam a cannes-i sajtóirodától a tájékoztatást, hogy elkészült a végleges cannes-i versenyprogram, és most már biztos, hogy bekerült Tarr Béla A Man from London (A londoni férfi) és Cristian Mungiu 4 luni, 3 saptamani si 2 zile (4 hónap, 3 hét, 2 nap) c. filmje. A román filmdiplomácia erejét ezen felül az is jelzi, hogy Cristian Nemescu elsőfilmje az ugyancsak kiemelt Un Certain Regard szekcióban kapott helyet.

Mungiu szerintem igazi meglepetés a programban, arra viszont a Werckmeister sikere után mindenki mérget vett, hogy ha A londoni férfi elkészül, bekerül a versenybe. Arról ugyanakkor semmi hírem nincs, hogy a Tarr film be lenne fejezve…

A szekciók előzetes elemzése és a fesztivál részletesebb beharangozója később következik.

A Könyvfesztivál és különösen Umberto Eco konkurenciájával küszködve kellett felvegye a harcot a kultúrafogyasztók szűkös rétegéért a héten indult 14. Titanic filmfesztivál, amely a hétvégére végül igazán beindult. A szombat esti teltházas vetítések pedig még azért a letargikus és fagyos hangulatért is kárpótolni tudtak, amelyet az ember az Uránia mozi nagytermében tartott 1-2 tucat nézős sajtóvetítéseken érzett.

No de lássuk, mi is a felhozatal. A Titanic továbbra is különböző, a hajózást idéző metaforika mentén elnevezett szekciókban evez, amelyek közül legtöbb néhány nemzet filmgyártásához kapcsolódik. Azt már a kezdetektől megszokhattuk, hogy a francia és a távolkeleti (különösen a koreai) filmnek külön helye van a Titanicon, mellettök jelentek meg az elmúlt években a britek és az amerikai független filmesek. Megszűnt avagy átalakult a korábbi évek talán legizgalmasabb szekciója, a Hullámtörők, amely a megszokottal szembenő, filmnyelvileg és emberileg kísérletező filmeket vonultatta fel. A helyét talán a Tajtékos napok válogatás veszi - mjad kiderül milyen sikerrel.

Az első napok legkomplexebb alkotásáról már írtam a tavalyi Berlinálé kapcsán, Brice Cauvin De particulier a particulier című filmje másodszori megnézésre is frissnek, szellemesnek tűnt, különösen a finoman szürrealitásba hajló személyessége fogott ezúttal meg. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Ráadásul a berlini zsúfoltsággal ellentétben itt könnyű volt egy félórás, tartalmas beszélgetésre elkapni a rendezőt.

Az ázsiai rémfilmek közül eddig kettőre sikerült eljutni, de vérből, csonkításból valamint egyéb fizikai és pszichikai kínzásokból évekre való adagot kaptam. A Rémálmok nyomozója egy vizuálisan izgalmas, ám a sztori szintjén meglehetősen unalmas opusz egy olyan gyilkosról, aki álmukban öngyilkosságra veszi rá áldozatait. Az ázsiai filmekben megszokott dinamikus kamerakezelés és a vér látványos ábrázolása sajnos olyan naiv fordulatokkal párosul, aminek egyik legkiemelkedőbb példája, hogy a gyilkost a “0″ telefonszám tárcsázásával lehet elérni.

Ellentmondás fogadtatása volt és lesz a továbbiakban is Kim Ji-woon koreai rendező Keserédes élet munkájának. A film egy hatalmas, végletekig fokozott vérfürdő történetét meséli el teátrális, formatervezett környezetbe helyezett kreatív és látványos erőszakjeleneteken keresztül. A főhős egy alvilági banda ítéletvégrehajtója, aki mikor egy csipetnyi emberséget tanúsít, végleg magára vonja főnöke haragját. A fordulatos leszámolás leszámolása történet időnként olyan szélsőségesen erőszakos és véres, hogy nem lehet nem kiérezni belőle az egészet kívülről szemlélő iróniát: a koreai mozikban megszokott műfaj úgy él tovább, hogy közben kicsit felszámolja önmagát. És akkor nem beszéltünk még arról a néhány, kifejezetten vígjátéki humorral megírt jelenetről, amelyek vérrel áztatott nevetésre fakasztják a nézőt. Mindezek ellenére azért egyfajta ráhangoltság kell ahhoz, hogy valaki élvezni tudja ezt a művet.

A filmek további vetítései:
De particulier a particulier: ápr. 16, 20:30, Örökmozgó
Keserédes élet: ápr. 20, 18:00, Toldi

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal az elragadtatással, amit Michel Gondry elképesztő Eternal Sunshine of the Spotless Mind című munkája iránt érzek. Újabb filmjéről a korai vetítési időpont miatt lemaradtam tavaly Berlinben, de nemrég sikerült megszerezni, a múlt hétvégén pedig időt is kerítettem rá.

Ezúttal újabb karizmatikus színész, a mexikói Gael Garcia Bernal került a francia kliprendező kezei közé, hogy ő is elmerülhessen saját elméjének és tudattalanjának Gondry fantáziája által megtermékenyített bugyraiban. A La Science des reves (Az álom tudománya) ugyanis az előző remekműhöz hasonlóan a realitás és a tudati valóság meg nem különböztethetőségéről és drámai összefonódásáról szól. Hősünk, Freud teóriáját vulgarizálva, úgy gondolja, hogy az álmok az előző nap eseményeiből, valamint rejtett vágyainkból születnek egy alkimistához illő fortyogó tégelyben - ezt mutatja be álmai kezdetén agyának papírmaséből gyártott stúdiójában egy olyan show keretébae, amelynek ő egyszerre műsorvezetője, operatőre és nézője. A történet során Stéphane különböző kínos szituációkba keveredik abból kifolyólag, hogy képtelen az ébrenlét és az alvás közti határ érzékelésére, álomnak vélve a valóságot és fordítva.

A film a rengeteg jó ötlet ellenére elmarad az előző mű tökéletességétől. A legerősebb hatása ezúttal is a vizuális világnak van: az élőszereplős animációval kombinált álomjelenetek a látomásszerűen eltorzuló részletekkel nemcsak rendkívül kreatívak, de sikeresen elkerülik az ilyen jelenetek esetében gyakran előbukkanó hatásvadászatot. Azonban ezúttal mintha nem fordítottak volna elegendő figyelmet a forgatókönyvre: a történet vontatottan, nehézkesen halad előre, és miután kiismertük a látványvilágot, nem tudja a figyelmünket kellően lekötni. A sztori és a karakterek nem elég komplexek ahhoz, hogy az alapszituáción túl is megújuljanak, változzanak vagy más oldalukat villantsák fel.

Ennek ellenére ha valaki szerette az előzőt, ezt se hagyja ki.

Richard Linklater sok egyéb munkája mellett készített egy filmes párdarabot: Before Sunrise és Before Sunset a címe a kilenc év különbséggel készült műveknek, Ethan Hawke és Julie Delpy kamarajátékára épül mindkettő.

Bár nem újak a filmek (a második film 2004-ben készült), azt hiszem érdemes beszélni róluk egy kicsit, főleg, mert meglehetősen vegyes érzelmeket keltenek. Klasszikusan romantikus az alapsztori két fiatalról, akik vonaton találkozva egy ismeretlen városban azzal a gondolattal töltenek együtt egyetlen éjszakát, hogy kapcsolatuk, mikor reggel a járatok különböző irányokba továbbindulnak, véget ér. Ez a keret az, ami lehetővé teszi Linklater számára, hogy saját hagyományához hűen 24 óra eseményeit mesélje el.

Na de mitől különleges ez a sztori? Elsősorban attól, hogy a film valahogyan mindig kicsúszik abból a romantikus hangulatból, amit egy ilyen történet általában automatikusan kivált. Ezt Linklater leginkább azzal éri el, hogy a két főszereplőt folyamatosan beszélteti, hosszú perceken keresztül általános vagy semleges dolgokról esik szó közöttük - talán kicsit úgy, mint ahogyan a valóságban történik, mikor két ismeretlen ember ismerkedés céljából “témákról” társalog.

Azonban időnként ez a visszájára látszik fordulni, ugyanis valahogy nem, vagy csupán néhány pillanatra születik meg a filmben egy olyan atmoszféra, amely bevonódásra, azonosulásra, a történet megélésére késztet. Azt hiszem - és ez főleg az első filmre érvényes -, hogy Linklater valahogy nem bízott a gesztusnyelvben, mimikában, és mindent szavakkal próbált meg elmondani. Nagyon ritkán engedte színészeit a beszéd mankója nélkül dolgozni - a lemezbolt fülkéjében zajló jelenet üdítő kivétel, talán ez a film legerősebb pillanata.

Egyébként a két színész munkája is vegyes érzelmeket hagyott bennem, ugyanis improvizációra építő játékuk - megint főleg az első műben - kicsit mesterkéltnek, nehézkesnek, idétlennek tűnik. A második filmre viszont egyértelműen látszik, hogy mindketten érett színészek lettek, akik már nem csak felmondják a szöveget, hanem képesek valóban reagálni egymásra - igazi párbeszédeket folytatnak. Persze a második sztori esetében könnyebb dolguk is van, mivel a rövidke, de annál intenzívebb közös múlt miatt már van miről beszélniük.

Mindezek ellenére, ahogy telnek a napok a filmnézés óta, egyre erősebben élnek bennem a pillanatok, a helyzetek, és az a folyamatosan változó, rengeteg bizonytalansággal és kérdéssel teli kapcsolat, amelynek apró rezdüléseit, fejlődését és megtorpanásait kétszer másfél órán keresztül követhetjük. Azt hiszem, most újra megnézem őket.