Cannes07: Azúr Tarr

Hosszú, talán 10 percnél is hosszabb, bonyolult kameramozgással, daruzással kombinált felvétellel indul a film, a velünk szemben levő hajó két oldalát nézzük felváltva az éjjeliőr megfigyelőtornyából. Egyik oldalon a hajóból vonatra szállnak át, a másik oldalon pedig a fő cselekménnyel kapcsolatban a pénz elrablása zajlik. Ez a kezdés adja meg A londoni férfi tónusát és ritmusát: nagyon megszerkesztett, gyönyörű kompozíciók és kimért lassúság.

A tarri eszköztárnak ezek az elemei nagyon működnek, de valahogy viccesnek hatnak ezzel a bűnügyi történettel kapcsolatban, ahol felügyelő keresi az ellopott pénzt, londoni irodában végrehajtott bonyolult rablásról beszél. A Tarr filmekben általában nincs szükség ekkora szenzációra ahhoz, hogy egy egész világot megidézzen: ez a film is akkor működik a legjobban, amikor sikerül elszakadnia a történettől: az éjjeliőr és a kocsmáros sakkozása, a biliárdgolyóval az orrtövén táncoló öregember pillanatai az előző művek legjobb pillanatait idézik.

Valahogy végig az volt az érzésem, hogy itt van ez a súlyos ábrázolókészlet, és valójában nincs mit mutatnia, mert ezt a történetet valószínűleg így nem lehet elmesélni. Olyan ez, mintha valaki ágyúval lőne verébre: elkapja ugyan, de megsemmisül a lényeg.

Nagyon vártam ezt a filmet, de aggódtam, hogy a George Simenon sztori, még ha Krasznahorkai írta is a forgatókönyvet, nem fog igazán passzolni Tarrnak. Pedig látszik, hogy rengeteg munka és törődés van benne, a részletek olyannyira mívesek, finomak. Különös kidolgozottság és átgondoltság van a hangsávban, megjelennek hangok, amelyekről nagyon sokáig nem tudjuk, hogy minek a zaja, mire aztán végül kiderül, és egyszerre nem csak a hangok, de a helyszínek és a történet elemei is összekapcsolódnak. A színészválasztással viszont már gond van, legtöbbjükben végig a színészt láttam, Tilda Swinton például különösen nem passzolt a képbe.

Nagy energiával és hozzáértéssel készült, de végül nem összeálló film lett A londoni férfi.

Megjegyzések lezárva.