Női fegyverek
Jó esélyekkel indulna a fesztivál legdepressziósabb filmje díjért az izraeli Vajon mosolygok-e? Pedig nincsenek benne drámai képek, a lányok egyre komorabbá váló történetei azonban szépen lassan megfullasztják a nézőt.
Az izraeli hadsereget a legkeményebb területeken megjárt nők mesélnek a Tamar Yarom filmjében arról, hogy milyen - legtöbbször életreszóló - élményeket szereztek arab “terroristák” üldözése közben. Egyikük megfigyelőként, a másik terepkatonaként, megint más orvosként, kiképzőtisztként vett részt a világ egyik legkegyetlenebb és valószínűleg legnehezebb megoldható konfliktusában.
Első pillantásra azt hihetnénk, hogy olyan női filmről van szó, ami majd valamilyen módon azt fogja felpanaszolni, hogy miért kötelező Izraelben még a nőknek is a katonai szolgálat. Ez a kérdés azonban nem vetődik fel, hanem a rendszeren belül maradva arról beszélnek, hogy mi is történik ebben a rendszerben függetlenül attól, hogy nő vagy férfi-e az elkövető.
Ráadásul drámai feltárások sincsenek a filmben, nem találkozunk olyan sose hallott történetekkel, amelyek vérlázítóan felháborítóak lennének. Annyiról van szó csupán - és valószínűleg ez az a pont, ahol a női jelenlét fontossá válik -, hogy a megszólaló, már leszerelt katonák a férfiaknál sokkal inkább személyes felelősséget éreznek a hadsereg által elkövetett bűnökért. Nem hárítják el maguktól a problémát a férfiak kényelmes “ilyen a háború” fordulatával, hanem kegyetlenül és érzelmileg érintetten néznek szembe olyan tényekkel, hogy valamely cselekedetük akár közvetett módon, de valakinek a halálát okozta.
A katonaságot orvosként megjáró lány sok hónap után, a front őrületében egy alkalommal fényképet készített magáról egy erektált hímtagú holttest mellett. A szégyenteljes emléket a film készítésének pillanatáig megpróbálta elnyomni, a fényképet nem is kérte el kolleganőjétől. A háborús történetek kamera előtti felidézése azonban elkerülhetetlenné teszi számára, hogy valamikori önmagával is szembenézzen, és végre rápillantson a képre, hogy megtudja, vajon mosolyog-e rajta? Tamar Yarom filmjének ez az igazi tétje; ekkor érezzük azt, hogy a dokufilmes kamerája nem csupán események rögzítésére alkalmas, hanem a világban elkezd megváltozni valami általa. És attól kezdve nem utólagos, távolságtartó beszámolóról van szó, hanem a dolgok ott történnek meg a kamera előtt.