Zodiákus adathalmaz
Ha feltehetnék egy kérdést Finchernek, biztos az után érdeklődnék, hogy mi fogta meg ebben a történetben? Azért lenne fontos erről beszélni, mert valójában a Zodiákus nem más, mint egy bűnügy hivatalos és nem hivatalos nyomozásának a dokumentálása. Valami ebben a sztoriban annyira megragadta Finchert, hogy mondhatni beáldozott mindent annak érdekében, hogy elénk rakhassa tényeknek, szereplőknek, gyilkosságoknak és helyszíneknek ezt a kronológikus sorrendbe tett halmazát.
Mivel egy több évtizedre kiterjedő történetről van szó, rengeteg részlettel kell megismerkednünk ahhoz, hogy valamiképpen összeálljon a kép – csakhogy a mozifilmek megkerülhetetlen időbeli korlátai miatt valami óhatatlanul kimarad. Az az érzésem, a Zodiákus esetében a részletekre való odafigyelésre nem jutott idő, és ez legjobban a minden fikciós alkotás esetében rendkívül időigényes karakterábrázolást viselte meg. Nem lehet a Se7en-nel való összevetést megkerülni, hiszen ezúttal is egy sorozatgyilkosról van szó, azonban Fincher itt pont azt a pszichológiai faktort hagyja ki, ami olyan lenyűgöző a Seven esetében. Természetesen maga a történet struktúrája teszi lehetetlenné egy nézői involválódást kiváltó negatív hős felhasználását, hiszen a „Zodiákus” csak gyanúsítottak megfoghatatlan hálójának formájában létezik.
Szokás ezt a mozit a műfaji játékok dícséretével védeni, felemlegetve a vájtfülűeknek örömet okozó filmes idézeteket és áthallásokat. Bár valóban néhány filmes toposz elég erőteljesen megjelenik, úgy gondolom, hogy a Coen fivérek, Lynch vagy Tarantino korában nem lehet szárazon, a műfaj működtetése nélkül szétszedni egy zsánert. Ha valóban a thriller és a krimi összekeverése és felmorzsolása lett volna Fincher célja – amiben egyébként kételkedem, szerintem a Zodiákust sokkal inkább a valós alapokon nyugvó történet strukturálta – akkor ezt nem elég kifinomultan tette, és főleg nem teremtett egy olyan egységes szövetet, amelyben az esetleges idézetek, műfaji játékok beleszövődhetnének.
A Zodiákussal a történet adatszerűsége mellett az a legnagyobb baj, hogy egyszerűen nem léteznek súlyos, a környezetük nyomát, szagát magukon viselő karakterek, mivel a legjobb színészeknek sincs idejük apró gesztusokban világot teremteni a megformált figurák köré. Így aztán súlytalanok, vázlatosak a szereplők, csupán apró, önmagukban jelentés nélküli darabkák egy olyan puzzle-ben, amiről a végén kiderül, hogy nem is lehet összerakni.
Alább a film trailere látható: