Csak Géza tudósításából tájékozódtam, róla, de az alapján elképesztő vita zajlott a TIFF-en a román filmiparról úgy általában. Egyrésztkiderült, hogy mindenkiben sokkal erősebbek a személyes sérelmek (a kritikus egy bemutató után nem szólította meg a rendezőt - sírnom kell, annyira nevetséges) annál, hogy egy egészséges koncepcióval álljon elő. Az ifjú román rendezők egyike a magyar Simó osztályra hivatkozott, hogy őket a rendszer segíti, de teljesen nyilvánvaló, hogy a helyzet csak kívülről látszik rózsásnak. és ugyanez mondható el a többek által felemlegetett pozitív balkáni történetekkel.
Az például nagyon jellemző, hogy a román filmközpont, a kulturális kormányzat meg a mozimenedzsment problémáin túl senkinek sem jutott eszébe felvetni azt, hogy Romániában a legmagasabbak közt van a kalózszoftverek és értelemszerűen a kalózfilmek használata, terjesztése. Szóval hogy lehet, ezzel a problémával (is) szembesülni kellene.
A tudósításban csak felvetésszerűen jelenik meg az a gondolat, hogy nincs filmes lap - sokan (főleg a filmesek) ezt mellékesnek gondolnák, pedig kardinális kérdés. Franciaországban - sajna csak azt ismerem igazán - a filmek közül a sok filmes kiadványon illetve az egyéb újságok filmesrovatain keresztül olyan intenzív beszéd van a moziról (filmekről, intézményrendszerről, társadalmis zerepről, stb.), hogy a mozizás egyszerűen megkerülhetetlennek látszik. Mondhatni nem vehetsz részt beszélgetésekben, ha nem vagy benne a filmekben (és ez távolról sem csak a szakmára vonatkozik!).
Valószínűleg azt kellene megteremteni, hogy olyan mennyiségű és minőségű filmes beszéd jöjjön létre, amely mondjuk képes kultuszt teremteni egy-egy film körül. És nem igaz, hogy Magyarországon, ahol a romániaihoz képest jobb a helyzet, ez meglenne. Miért van az, hogy a Sátántangót vagy a Wrckmeister harmóniákat Párizsban többen látták mint magyarhonban? Azért, mert ott a sajtó és a különböző cinéphil klubok kultuszt építettek Tarr köré. Na ez nincs mifelénk.
A magyar filmes írásoknak például egyik nagy baja, hogy annyira tudományoskodók, elitizálók, hogy csak tényleg szakmabeliek tudják élvezni. A francia Libération-ban (amely az egyik legintellektuálisabb filmrovattal rendelkező napilap) és ha jól tudom, a Cahiers de cinéma-ban is (a legnagyobb filmes havilap) él egy olyan szabály, hogy egy kritikában csak egyetlen utalás lehetséges (mindegy, hogy filmes vagy irodalmi vagy zenei - egy). Ez viszont azt eredményezi, hogy a kritikák a filmről szólnak, abból indulnak ki, a filmet magát, a szerepőket, jeleneteket, helyzeteket és a felvetett érzéseket, gondolatokat elemzik, s nem a szerző filmtörténeti meg egyéb műveltségét csillogtatják. Ezeket végiggondolva olvassuk el mondjuk a Filmvilág írásait, és megérthetjük, hogy miről van szó.
A témával kapcsolatban az előző bejegyzéshez szólt hozzá Samu, oda is érdemes benézni, aztán meg vitázzunk.
